Tiszazugi Tudósítások, 2014 (1. évfolyam, 1. szám)
2014-07-01 / 1. szám
14 TISZAZUGI TUDÓSÍTÁSOK 2014, július A harangok a háborúba mennek Történelem szakos tanárként évtizedek óta gyűjtöm a tantárgyamhoz kapcsolódó dokumentumokat, tárgyi emlékeket. A tiszaföldvári régióhoz kötődő különleges írást egy cibakházi idős nénitől kaptam. Ebben édesapja, Eszes József az I. világháborúhoz kapcsolódó eseményről ír. A modern „gépi háború” lényegében a géppuskák megjelenésével kezdett kialakulni. Ezek a fegyverek és a tüzérségi lövegek gyorsan „emésztették” a lőszert. A hadműveletek valamennyi fél erejét igénybe vették. Szokás az I. Világháborút a tartalékok háborújának is nevezni. Az Antant nyersanyag szükséglete sokszorosan biztosítottabb volt, mint a Központi Hatalmaké. 1915 végétől a bronz és a réz anyagok hiánya miatt meghirdették a rézmozsarak, réz gyertyatartók és mérlegsúlyok begyűjtését. A rézmozsár helyett vas, ritkábban félporcelán mozsarakat adtak. Ezeken olvasható: Pro Victoria, vagy Pro Patria felirat és az évszám. 1916-tól országszerte megkezdték a harangok rekvirálását. A búcsúztató szépen és meghatóan fogalmazott. Szívszorító az a lelkesedés, ami a sorokból kiolvasható. Ő is azonosult a bűnbakkeresés, az ellenségkép hangoztatta háborús propagandával. Az elvitt harangok ágyúként zengnek, dörögnek tovább a „gyűlölt ellenség” vesztére és a haza javára. Pécskői Miklós nyugalmazott középiskolai tanár Búcsú a harangoktólEGY MELLÉK HADSZÍNTÉR KÉPESLAPJAIRÓL... Az Oszmán /Török/ Birodalom 1914 őszén Németország és Ausztria-Magyarország oldalán belép a háborúba. Az oroszokkal vívott kaukázusi csatákban 1914-15 telén súlyos vereséget szenvednek. Az orosz csapatok 400-500 km mélyen török területeken vannak. A támadó angol erőket a Dardanelláknál, - némi német segítséggel - sikerül megállítani. Már ekkor, 1915-ben látszik, hogy Törökország nem képes a modern háború elvárásainak megfelelni. Pedig a Mezopotámia és Palesztina területén nyíló újabb frontokon is helyt kellene állnia. Itt is angol csapatok és Lawrence ezredes által irányított, arab (beduin) gerilla csapatok támadnak. Az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő török vezetés kérésére érkezik ezekre a frontokra a 8000-10000 fős Orient Korps. Az elsősorban osztrák-magyar hegyitüzér alakulatok sikeres hadműveletei hatására stabilizálódik a front. Ezekhez az erőkhöz csatlakozik 1916 végén egy 85 főből álló osztrák-magyar vasúti-műszaki különítmény. Feladata az, hogy a mintegy 1 500 km hosszú Hidzsáz vasút (Aleppó-Medina közötti) működését biztosítsa. A bemutatott képeslapok erről a hadszíntérről érkeztek. A szigorú cenzúra miatt írója, Marticsek József egészségi állapotán és a jókívánságokon kívül, alig-alig ír másról. Édesanyjához írott sorai mégis árulkodnak a „hű fiuk” lelkiállapotáról. Abba a néhány sorba is beleszövi, hogy József napkor ír, más helyen kellemes Húsvéti ünnepeket kíván. Az is kiderül, hogy ahol harcolnak, ott nagyon meleg van. Búcsúzunk tőletek ti hideg érczek. Oh, hányszor zenget a ti hangotok minden nagy ünnepen mikor az Isten házába hívtatok bennünket, és hányszor sirtatok a sírókkal, amikor kedves halottainkat kísértük az utolsó útján, és hányszor szóltatok tompán, mikor tűzvész fenyegetett bennünket, hogy siessünk a vész helyére és mentsük, ami menthető, és mikor árvíz fenyegetett szintén ti hívtatok bennünket. Oh, ti Istent hidegen és lélek nélkül is szolgáló nemes érczek, kitudná meg mondani, hányszor hallattátok erős hangotokat, mikor vészterhes felhők tornyosultak határaink fellett, és hányszor mentetétek meg határainkat a mindent elsöpreni látszó jégveréstől. De fájdalom, hányán nem értették, és hányán nem hallották a ti hívó, és intő hangotokat. Ünnepeken, amikor örömmel hirdettétek az Isten dicsősségét, menyien voltak, kik nem hallották a ti öröm hangotokat, mert ti örvendtetek az örvendőkkel, mert milyen hatalmasak voltatok ilyenkor, és milyen fájdalmas sírássá változott hangotok mikor egy - egy társunkat kísértétek hangotokkal az utolsó útján, mintha ti is sírnátok az árvákkal és özvegyekkel, akik szeretteiket elveszték: hány apát, jó anyát, testvért és kedves gyermeket sirattatok el a sírókkal és kísértetek örök nyugvó helyére. Ki tudná azt meg mondani. És most mikor a világot rengető vész, a háború, titeket is szintén a harcz mezőre szólít, hogy más alakban szolgáljatok a hazának, és segítsetek a gaz ellenségeinket megsemmisíteni, hogy azon hang, amely nekünk örömünkben és bánatunkban oly segítő és vigasztaló volt, az legyen minden ellenségünknek réme. És most mielőtt még itt hagytatok volna bennünket, még egyszer mindnyájan szóltatok, hogy azon társatoktól, kik még itt maradtak így vegyetek búcsút, és nekünk is még egy utolsó „Isten hozzátokat” mondjatok, óh ugyan hányán könnyeztek meg benneteket, és hányán sóhajtottak fel, hogy Istenem már ezek is itt hagynak bennünket. Menjetek tehát utolsó utatokra ti is kik, annyi örömünkbe és bánatunkba osztoztatok, kísérjen benneteket, hű imánk, hogy Isten dicsőségére és a haza javára dörögjön hangotok, minden gaz ellenségeink vesztére, változtassátok át azon vigasztaló és síró hangotokat, hogy még hallatára is megfutamodjon mindaz, ki ellenünk támad és legyen neki halál az ami nekünk öröm. Isten veletek. Czibakháza, 1916 Oktober ho 31. 1917-ben azt írja, hogy kórházba került. Azt nem tudjuk, hogy harctéri sebesülés vagy valami trópusi fertőzés van a háttérben. A következő fél évből nem maradt ránk a „bibliai tájakról” küldött újabb levelezőlap. Az 1918. február 26-án keltezett lap szövegéből kiderül, hogy felgyógyult. A fénykép alapján feltételezhető, hogy a bécsi Nordbahnhof-ról indult az a vonat, amin a kapkodó sorokat írja. ”de hogy hová ászt, most nem tudom, most jövőbe esnek Isten velek.” Kalóz Sándor nyugalmazott középiskolai tanár
