Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)

Szolnokról, s az egyik a tiszai gőzhajózás, világosan hangsúlyozza, hogy a vasút akkori kiépítése a tiszai kereskedelem bekapcsolódását is célozta. A leírt képek segítségével még világosabban rajzolódik ki, hogyan erősödött meg Szolnok iparforgalmi jellege, amikor hozzájutott a kor forradalmi közlekedési eszközéhez, a vasúthoz. De addig még csak a hagyományos közlekedési eszköz állt rendelkezésre: a Tiszán hajók, tutajok, a szárazföldön pedig szekerek. S mint a Vasárnapi Újság fent említett 186 l-es cikke írja, a tutajok nagy száma szállítóeszközül és épületfának egyaránt kínálkozott. A Kárpátokban nagy mennyiségben található fenyő igen alkalmas volt tutajok készítésére, mert puha fa lévén könnyű fajsúlya miatt a vízen úszva jól terhelhető, és a kormányzása sem volt nagyon körülményes. A Szolnokra érkező tutajokat, amikor a sót már partra szállították róla. továbbúsztatták a város alatti Tisza-kanyarig (ma Dohánybeváltó). Ott partra vontatták lovak segítségével. Fűrészelőgödrök felett gerendákká, deszkákká dolgozták fel, a hulladékból vagy kisebb darabokból zsindelyt hasítottak, és az egyéb hulladékot a közelben levő kamarai téglaégető fűtésére használták fel. A gerendákból és egyéb fűrészárukból fejlett ácsipar segítségével, nagyobb középületek tetőszerkezetét ácsolták, készítették itt el, mint épületelemeket, tetőszerkezeteket, darabokban szállították az akkori közlekedési eszközök (kocsik, szekerek) segítségével közeli és távoli vidékekre, lényegében Pesttől Debrecenig, ahol községházák, középületek, templomok tetőszerkezete lett. Levéltári feljegyzések szerint itt készült a Zádor-híd elődje Karcag mellett, és a debreceni Kollégium tetőzete is. Érdekes párhuzam adódik itt Erdei Ferenc megállapításával, aki a Magyar város című monográfiájában azt írja: „Az az ipar a városi tényező, amely nemcsak egy helyi szükségletre néz, hanem egyik tényezőjével, vagy nyersanyagával, vagy a késztermékek szükségletével távoli vidékekre támaszkodik."

17 Erdei Ferenc ugyanebben a könyvében a mezővárosok jellegzetességeit tárgyalván érdekes megállapítást tesz Szolnokkal kapcsolatosan: „Minden mezővárosban van forgalmi és igazgatási városrész, de egyikben sincsen ipari tennelő negyed... Szolnokon van gyárváros, tehát olyan városrész, amely elsősorban szolgál az ipari termelés telephelyéül." Szolnokon - mint fentebb láttuk - a Tisza mellett, a Tisza folyása irányában - alakult ki az ipari negyed, Gorove László leírását idézve: „Újabb a Tabánnál az Újváros és a legújabb a Szálház épületjén túl az úgy nevezett Szent János város: melyet a Sindel-tsinálók, deszka-vágók, tégla-égetők, és más munkások, és a Szálház körül strázsáló emberek nem oly régen formáltak..."

18 Kialakult tehát Szolnok hagyományos faipara, s az alábbiakban korabeli leírásokból látni fogjuk milyen fejlett ácsipar volt a Kamara közvetlen irányítása alatt, de a szolnoki lakosok is szorgosan művelték a fa feldolgozását, tilalom ellenére is. Nem véletlen, hogy a város régi zsindelytetős vagy nádtetős házainak oromdíszein, a ma még meglevő épületeken olyan ragyogó faragványokat találunk. A legnehezebb és a legtöbb munkát jelentette a szálfáknak a szárazra való kivontatása, kivált esős időben „Egy akár vastag, akár vékony hosszú fenyőnek a szárazra való kivontatásáért papíros pénzben 8 krajcár fizetődik; pedig sár idején 12 ökrével sem bírja, kivált a hosszabbakat a szegény ember kirángatni. Maga is a vízben és hínárban úszkál, jármai, láncai, kötelei elszakadoznak. A fenyőszálnak fölhempergetéséért és máglyába való összerakásáért minden különbségtétel nélkül fizetődik papíros pénzben 4 krajcár." Érdemes Gorove László szolnoki leírásának további részleteit is követni, hiszen 17 Erdei Ferenc: Magyar város, Bp. 1940. 18 Tudományos Gyűjtemény, 1820. VI. kt. 329