Kaposvári Gyöngyi szerk.: Varia museologica. Dolgozatok a szolnoki múzeum gyűjtőterületéről. Kaposvári Gyula válogatott írásai és bibliográfiája – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok közleményei 55-56. (1996)
ő igen jól ismerte Szolnokot és a szemtanú hitelességével teszi elevenné a város életét. „Nem tsekély jótétemény a köröskörül fekvő vidékekre, nevezetesen a Jász és Kun kerületekre, Heves, Pest, Szabolcs, Csongrád és Békés vármegyékre nézve az épületekre igen alkalmatos só alja fenyőfáknak a Szolnoki szálháznál nem drága áron és válogatva lehető megszerzése. A tűzi lágy fa oltsó öleket nem említem. - De az építeni akarók nem tsak kedvek szerint való fedél gerendákat; hanem kész létzeket, deszkákat, sindelyt bővségben kaphatnak ugyanazon szálháznál... Némely esztendőkben kétszáz ezer és több fenyőszálokat is széjjel hordanak a feljebb érdeklett vidékiek." A szemtanú hitelességét dicsérő precíz leírásból világosan kitűnik, hogy Szolnok város ipara nemcsak helyi jelentőségűvé vált, hiszen nemcsak a Kárpátokból érkezett Szolnokra - területi munkamegosztás folytán - a feldolgozandó nyersanyag, hanem a feldolgozott termékek a Dunától keletre csaknem az egész Alföld területére eljutottak. Ez pedig a mezővárosokban megszokott kereskedelemnél nagyobb jelentőségű. Visszatérve Gorove cikkére, a jegyzetben megemlíti azt is, hogy: „Sok Uraságok a Szolnokba lakó Cameralis Áts mesterrel áltáljába alkusszák a fedelet, aki 50 és több legényeket tartván; de a fenyőfából válogathatván, igen hamar öszve átsoltathatja a tetőket. A Pest alatt fekvő Szent Lőrinczi puszta legnagyobb két épületjének fedelei is Szolnokba faragtattak. - A munkára való Szil, Körös tölgy, és tserfát, nemkülönben az erdő háti öl fákat is esztendőnként Májusban és Júniusban, néha őszkor is a Bereg vármegyei fa kereskedők szoktak Szolnokba és Szegedre leszállítani." Említettük már, hogy a kamarai ácsmester és legényein kívül a lakosság is szívesen foglalkozott a fafeldolgozással és árusításával. Szolnok város jegyzőkönyvében többször található bejegyzés szerint ez a felső hatóság által tilalmaztatik: „Az ó és budai feő kormány Hivataltól érkezett és a lakosokat a kereskedésre eddig készített zsindel és létz ezen túli készítésétől eltiltó levél felolvastatván; egy ízben már el volt tiltva a lakosoknak, ugyanonnét a mostani rendelet a kir. Szálhivatalhoz érkezett." (A szolnoki múzeum várostörténeti kutatásai során megismert fűrészelőgödrökről lásd e kötet A szolnoki vár kialakulása és helye a város települési képében II. 193. p.) Érdemes egy másik korabeli leírást is tanulmányozni, Remellay Gusztávét, aki mint megyei tisztviselő jól ismerte a szolnoki viszonyokat. (A leírás részleteit lásd e kötet A szolnoki vár kialakulása és helye a város települési képében II. 194. p.) A XVIII. század közepétől így kialakult iparforgalmi helyzetet a XIX. század közepétől a gőzgépek felhasználása jelentősen növelte. A tiszai fahajók forgalmát 1846-tól kezdve kezdi felváltani a gőzhajózás. Nem véletlen, hogy a Dunát a Tiszával összekötő pest-szolnoki vasút végállomása a Tisza-parton volt. Ott épült meg ugyanis a tiszai pályaudvar és az indóház, azért, hogy a gőzhajókkal ideszállított áru a Tiszáról a vasútra könnyen átrakható legyen. A fafeldolgozás a gőzfűrészek üzembelépése után hatalmasan megnövekedett. A vasút ideérkezése, majd 1857—58-tól kezdve Debrecen, illetőleg Arad irányába való továbbvitelével egyidejűleg a Tisza vidéki Vasút 200 fős javítóműhelyt épít Szolnokon, mely 1858-tól kezdve a vasutak gyors elterjedésével egyre nagyobb jelentőségűvé vált, s ekkor már a város lakóinak foglalkozási arányában az őstermelőknél nagyobb százalékot képez az ipari foglalkozású és a közlekedésből élő lakosság. Szolnok tehát az agrárfoglalkozású mezővárosból iparforgalmi jellegű mezővárossá alakul a XIX. század közepén. Szolnok délnyugati részén a Tisza mellett tovább fejlődik a gyárváros, a déli iparterület. 1860-ból Szolnok város jegyzőkönyvében fontos ipartörténeti adatot találunk. Ugyanis amikor „Magyarországnak ősi alkotmánya folyó évi október 20-án kelt 330
