Szabó István: Faragó István szolnoki szabómester műhelye – Szolnok megyei múzeumok közleményei 43. (1988)

Az anyag közzétételével sajátos célunk van. Történész muzeológusok számára segédletnek szánjuk, mindenki más, történet iránt érdeklődőnek pedig segítésként. Régóta érezzük, tapasztaljuk ugyanis, hogy még az egy-egy korban, témában elmélyült, avatott kutatók sem ismerik, mi minden rejtőzik múzeumainkban. Történészeink természetesnek veszik, hogy ha kutatási témájuk megkívánja, leutaznak vidéki levéltárainkba, s a helyszínen, vagy átkölcsönzésekkel — ma már mikrofilmezés és egyéb sokszorosító lehetőségek igénybevételével — kiterjeszik kutatásaikat egyebütt őrzött adatokra. Arra azonban elvétve akad példa, hogy múzeumokban is utána néznének bekapcsolható adalékoknak. Múzeumaink múlt századi, századunk eleji szerveződésének hulláma idején az ilyen ,,szakadás" még nem történt meg. Sem a történeti adatgyűjtő-őrző helyek (levéltárak, múzeumok) sem a történetkutatás területére tartozó, mára önállósult múzeum! szakágak (régészet, néprajz, művészettörténet) között.

1 Ezért volt lehetséges, hogy már a képzésüket tekintve eleve sem szakosodott múzeumvezetők (múzeumőrök) — szinte valamennyien a legátfogóbb kategória: a történelem művelői, specialistái voltak — különbségtevés nélkül gyűjtöttek minden, a nagybetűs „Történelem" fogalma alá utalható emléket. S legfeljebb egyéni érdeklődési körük: régészeti néprajzos beállítottságuk volt az oka annak, hogy egyes területekkel intenzívebben foglalkoztak. Ez az egyetemes beállítottság, megkülönböztetést, mesterkélt sorrendiséget tenni nem akaró hozzáállás eredményezte azt, hogy nemcsak saját gyűjteményeiket ismerték és vették számba, de — mivel ez múzeumszerveződések időszaka — ráfigyeltek a szomszéd képződményre, más múzeumok bevált módszereit, ötleteit, ismereteit és anyagrendezési elveit is felhasználták.

2 A kölcsönös tájékoztatás érdekében ekkor születtek az első állagjegyzékek, katalógusok, kiállítási ismertetők, amelyekhez szakszerű tárgyleírásokkal ellátott listák társultak; az évkönyvek és szakfolyóiratok, melyek többsége napjainkban ünnepli 50—75—100 esztendős jubileumát; ekkor kezdték mintát követve vagy mintául szolgálva évi beszámolóikat közölni, részletesen felsorolva (még a háborús pusztítások után is értékelhetően, mert aprólékos pontossággal leírva, bemutatva) új szerzeményeiket, gyarapodásukat.^ 3