H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Klamár Zoltán: Az aratás és cséplés eszközváltása Magyarkanizsa vidékén

vaj kéve, arra raktuk a kévéket kalászukkal befelé fordítva. A fölső az meg a papkéve. volt." (P. I.) Amíg a kaszások rakták a kereszteket, addig a marokverők húzták a nagy gereblyét, bőgőt. Összekaparták az elhullott szálakat, majd ezt is bekötötték. Ez volt a kaparék, amit szintén kévébe kötöttek, de ez a kéve nem került keresztbe, hanem a kereszt tövéhez tették. A parasztgazdaságok Kanizsa környékén is önellátásra törekedtek, úgy a termények, mind pedig munkaerő tekintetében. Ezért az agrárszegénység munkalehetőségei meglehetősen beszűkültek, ennek a megállapításnak mond ellent a század eleji hírlapíró, Pánczél Imre a Kanizsai Újság hasábjain felpanaszolja, hogy a nagyvárosi iparvállalatok elvonják Kanizsa szegény rétegeit a mezőgazdasági munkától, ezen okból kifolyólag: „ ... természetes következmény gyanánt már határunkban is megjelent az aratógép, mely kevés emberi erővel gyors és kitűnő munkát végez. Ma ezen egy-két aratógép munkája semmi a nagyarányú kézi kaszálás mellett, de nem múlik el két évtized, minden gazda géppel vet, géppel arat és csépel..."

9 Szabadka, Szeged és Zenta ipara kétségkívül szívóerővel hatott Kanizsa munkaerő piacát illetőleg, azonban a cikkíró jóslata két évtized múltán sem lett valóság. Több okból kifolyólag sem: a) nem történt fajtaváltás a búzatermesztésben, b) a kévekötő aratógép nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, c) a technikai fejlődés nem tette lehetővé a kévekötő aratógép és a cséplőgép aratócséplővé való továbbfejlesztését, d) igazából a parasztságnak igénye sem volt az ilyen drága és bonyolult szerkezet üzemeltetésére, hiszen a betakarításhoz rendelkezésre állott az olcsó munkaerő. Valóban a korabeli újságok tele vannak az amerikai Massey Harris Co. rajzos hirdetéseivel. Kévekötő aratógépeket kínálnak a vidék parasztságának, és a nagyobb gazdák vesznek is néhány darabot. Ezek a gépek állati erővel váltják ki az emberi munkát. Termelékenységük ellenére alig néhány volt belőlük, ugyanis legalább három ló kellett a vontatásukhoz, és a súlyos gépek túlságosan igénybe vették az állatok erejét. A ló viszont a gazdaság egyik alappillére volt és a gazdák nagyon vigyáztak állataikra. Egy másik szempont is munkált, ugyanis az olcsó munkaerő rendelkezésre állott, tehát nem volt szükség a drága gép munkájára.'

0 Másrészt bizonyos technikai gondok is felmerültek, ugyanis: „Mielőtt a gép beállt volna a táblába, egy rendet le kellett vágni előtte." - mondta Dobó Imre. Hátránya volt még, hogy viszonylag magas tarlót hagyott, tehát kevesebb szalmája lett a gazdának. Ezek igencsak fontos szempontok, mert mind azt majd látni fogjuk, pontosan ilyen meggondolásból egy ideig nem engedik földjeikre a kombájnokat a gazdák. Mindemellett a monarchiában aratás idején szabadságra engedték a sorkatonákat, erről több újságcikk is hírt ad. A Kanizsai Újság olyan fontosnak tartja ezt a témát, hogy 1909. május 9-én vezércikkben foglalkozik a kérdéssel. Egyebek között ez olvasható a terjedelmes cikkben: „...a képviselőházban határozottan követelték a katonák aratási szabadságolását próbaképpen belement a hadügyi vezetőség, hogy ad három heti szabadságidőt, de csak azoknak, akiknek legalább 9 Pánczél. 1912.1. 10 Szilágyi Miklós (1993. 478.) jegyzi meg, hogy: „A munkaerő-túlkínálat egyrészt a gépi aratás rentábilisába voltának megítélését is befolyásolta, hiszen relatíve olcsó volt a kézi munka, másrészt pedig beszerzett, de munkába nem 230 40 holdig terjedő birtokuk van, de már azoknak nem adott szabadságot, akiknek családja keze munkájából él meg és bizony nagyon megérzik a katonáéknál lévő fiú hiányát."

11 Egy június 9-ei rövidhírből pedig kiderül, hogy a hadvezetés változtatott merev álláspontján és nem csak a gazdák, hanem a mezőgazdasági munkások fiait is szabadságra engedték az aratás idejére.

12 Kévekötő aratógépe mindössze három gazdának volt a Kanizsa környéki tanyákon: Bata Miklósnak, Sátai Ferencnek és Gyulai Ferencnek. Gyulainak még napjainkban is megvan a gépe, de már átalakította szárvágónak. Érdekes, hogy a két háború között Bács-Bodrog megye Magyarországhoz tartozó északi részén sem volt számottevő az aratógép használata.

13 A két háború között az ismert régi búzafajtákat termesztették: „Régebben nem vót érdekes, mondjuk rá, hogy mit, vótak a dakota búza, bánkúti, szilváner. Ilyen fajták és ki melyiket akarta, azt vetette. Ha énnekem vót bánkúti búzám, annak meg szilváner, akkó ha akartunk cseréltünk, de legutoljára ezt a bánkútit, ezt vetettünk legutoljára. Nagyon is tetszett, meg jól is termett abba az időbe. Akkó ha vót 18-20 mázsa egy láncon, akkó azt mondtuk, hála Istennek. Most meg hát, énnekem most az idén 46 mázsa 60 kila lett egy láncon. Tavaly még ettül is több vót." (S. L.) Érdekes, hogy az államhatárok megváltozásával a termesztett búzafajták váltása nem következett be, ugyanis a vidéken termesztett búzák minősége és az adott talaj- és természeti viszonyokhoz igazított tűrőképességük alkalmassá tette őket a továbbtermesztésre. A betakarítás módja a parasztgazdaságokban a két háború között és a háború után, a hatvanas évek elejéig a hagyományos kaszás aratás volt. Ami érthető, hiszen a fajtaváltás igen későn, az 1950-es években kezdődik meg, amikor megjelennek a nagy hozamú, acélos rövid szárú olasz San Pastore és Libellua búzák.

14 A nagy hozam a gazdákra ösztönzőleg hatott, és meggyorsította a fajtaváltást, bár ez a folyamat még így is aránylag hosszú időn át zajlott. A régi fajták eltűnéséhez, termesztésből való kiszorulásukhoz mintegy tíz esztendő kellett, ugyanis az új búzafajta amellett, hogy nagy hozamú volt, számos problémát felszínre hozott a parasztgazdaságokban. Ekkoriban a gépesítés igen alacsony szintjén álltak a magángazdaságok, és az új fajták néhány addig ismeretlen tulajdonsága gátolta terjedésüket. Bellér József a problémát így foglalja össze: „Ezek a búzafajták alacsony szárúak voltak, nem lehetett belőlük kötelet csinálni. Fönt a kalászok alatt kötöttük meg. Gúnárnyakra kötöttük a kiviket. Nem haladtunk a vágással, mert acelas szárukat nehezen vitte a kasza. Mást se csináltunk, csak a kaszát kalapáltuk." Ennek tudható be, hogy a régi fajták az 1960-as évek elejéig megmaradtak A kaszás aratás túlélte ugyan a cséplőgépeket - noha maguk a cséplőgépek még évekig párhuzamosan dolgoztak a kombájnokkal és néhány évig a kombájnok mellett is tovább vágták kaszával a gabonát, mert a gép sokat elszórt. Adatközlőink azt is elmondták, hogy az aratócséplőt is úgy etették, ahogy a cséplőgépet korábban volt szokás. A levágott, kévébe kötött, és keresztbe rakott búzát a kombájn a búzaföldön csépelte el. Beállt a keresztek mellé, és az álló gépet etették. A változás tehát annyi, hogy nem hordták szérűbe, és nem rakták asztagba a levágott gabonát. állított aratógépek kihasználatlanul is eléggé hatékony eszköznek bizonyultak a munkabérek leszorítására is, a sztrájktörésre is." 11 Kanizsai Újság. 1909.1. 12 Kanizsai Újság. 1909. 3. 13 Szilágyi. 1993.488. 14 Kovács. 1993. 19-20.