H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Klamár Zoltán: Az aratás és cséplés eszközváltása Magyarkanizsa vidékén

/. kép. Kanizsai rakodó, illetve szérűk helyei a város határában: JJ Dobó szérű, a Dobó tanya közvetlen köze/ében, a Körös ér túlpartján, 2) Gégás szérű, a Gégás tanya mellett a volt Szabadkai (Likai) úton, 3-5) Kálvária szérű, a Kálvária domb mellett. G) A kistemető mögött volt a budzsáki szérű. 7) A szélmalmok dűlőjében és 8) a szőlőkben is volt szérű. Az új, rövid, kemény szárú búzafajták azonban sem vágásra, sem pedig bekötésre nem voltak alkalmasak, ezért azután felhagytak a kaszás aratással. Látható tehát, hogy a kaszás aratás eszközváltása századunk első hat, hat és fél évtizedében zajlott le. A kévekötő aratógép csak részben váltja be a hozzá fűzött reményeket, és gazdasági, gazdaságpolitikai okokból nem tudja kiszorítani a kaszát az aratás műveletéből. Véleményünk szerint a döntő változást az új gabonafajták, és az aratócsépló' együttes megjelenése okozta, ennek tudható be, hogy 1958 és 1965 között végül is lezajlott az eszközváltás. Eleinte a Kanizsa környéki, és a kanizsai parasztgazdaságok búzáját a szövetkezetek aratócséplői vágták, majd később több parasztgazda vásárolt kombájnt. A szemnyerési módok változása A levágott, keresztekbe rakott gabonát néhány napig száradni hagyták, majd szekéren a szérűkbe, rakodókba hordták. A város körüli tanyavilágban pedig, a tanyaudvar egy félreeső részén asztagba rak ták. Adatközlőink közül ketten még emlékeztek a nyomtatás műve létére is. Dobó Imre elmondta, hogy nagyapja még 1880-90-es évek ben Kanizsán a vásárállást bérelte szérűnek. A „szűrűhelyet" úgy készítették, hogy először sekélyen megszán tották a talajt, majd lovas kocsival megjáratták körbe-körbe, és köz ben trágyalével locsolták. Ettől sima és kemény lett a föld. Amikor megszikkadt, öt keresztet ágyaztak be egyszerre. Olyan vastag volt a gabonaréteg, hogy alig lehetett ráhajtani a lovakat. Miután megjárták, megtörték a lovak, favillával átrázták, átforgatták a gabonát, és újból megjáratták. Később megint átrázták, hogy a szemek lehulljanak. A szalmát lehajtották és a pelyvás búzát még egyszer megjáratták. A lovak néha le-lekaptak, ám ezért nem bántották őket. „Nyomtató lónak nem szabad bekötni a száját!" - mondta Dobó Imre. A szérűn a szemeket szélnek dobva szelelték. Falapáttal, két ember végezte ezt a műveletet. Később már erre a célra készült szelelőrostát használtak. A tiszta szemet zsákokba szedték, majd letapasztott, meszelt padláson, vagy kiégetett falú veremben tárolták. Habár ebben az időben már a cséplőgépek kiszorították a hagyományos szemnyerési módokat, néhol még tovább éltek, részben azért, mert féltek a tüzes géptől, részben pedig kényszer hatására nyomtattak. Dobóék az első világháború alatt, titokban a városi ház udvarán nyomtattak, hogy a hatóság ne tudja mennyi búzájuk lett. A nyomtatás tehát bizonyos szituációkban még megjelent a paraszti gazdálkodásban szemnyerési módként, vagy a kényszerítő körülmények hatására, vagy pedig a tűztől való félelem miatt, de mindez már csak elszórtan, esetlegesen.'

5 Ellentétben más alföldi városokkal,

16 Kanizsán és Adorjánon nem voltak állandó rakodók, szérűk. A város körül mindig volt 5-6 hely Adorjánon egy —, ahová a levágott búzát összehordtak. Ahány gépgazda volt, annyi rakodó is volt, mondta Dobó Imre. A rakodók mindig a búzaföldek közelében voltak. Volt egy a szőlőben - ez a mai Falu városrész -, a Szabadkai út mellett (mai Likai utca), a Kálvária közelében három is volt, a szélmalmok dűlőjében, és a Budzsákban a kistemető mögött is volt egy rakodó. 231