Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

Az asztag rakása közben is nagyon kell arra vigyázni, hogy a közepe tele legyen! A kévék fővel vannak kifelé, hogy a szem, a kalász védettebb helyre kerüljön. Amikor már a kanfar, vagy egy-egy szakasz fala elég magas, akkor - nagyon gondos bélelés után - következik rá a hajózás. Ehhez a keresztekben lapossá nyomódott kévékre van szükség, meg arra, hogy szép simán odanyomuljanak és egyenletesen - mint a haj - tetőszerűen befedjék az asztagot. Úgy kell rakni a kévéket hajózásba, hogy a kévék kötele sehol se látsszon ki alulról, meg egyenletes legyen, mert ha egyenlőtlen, akkor belefolyik az esővíz. Mindezekből az tűnik elő, hogy az asztagrakás igen nagy figyelemmel és felelősséggel járó munka. Valóban az, hiszen itt a szó szoros értelmében az évi kenyérről való végső gondoskodás a fő tét! Ez az oka annak, hogy az asztagot a legtapasztaltabb, leggondosabb és legügyesebb ember rakja. Elsősorban a gazda: az apa, vagy - ha még bír dolgozni - a nagyapa; de rakhatja testvér, sógor, vagy szomszéd, tehát bárki, aki jó kazalrakó hírében áll. Hordás után következik a cséplés. Régen nyomtattak - vagyis lóval tapostatták a búzát - de már ez nagyon régen (60-80 éve) idejétmúlt módszer lett. Azóta cséplőgéppel csépelnek. Eleinte a gazda megalkudott a cséplőtulajdonossal, hogy hányadán fogja csépelni; általában 4%-ot számoltak a cséplőgépért, és ugyanennyit a munkásbérért. Ez különben úgy változott, hogy a felszabadulás előtt 6% volt a géprész és 4% a munkásrész; a felszabadulás után pedig ennek a fordítottja: 4% a géprész és 6% a munkásrész. S a felszabadulás után nem kellett alkudni (később nem is lehetett) a géptulajdonospal, hanem sorba ment a dűlőn, és mindenki azzal csépelt, aki arra következett. A cséplést követő szemhordás talán a legkollektívabb fogatos munka volt Karcagon. A gép alól, a tanyáról a városba, Karcagra szállították a búzát. Régebben a városban lévő „ház"-hoz, utóbb a Terményforgalminak, illetve búzafelvásárlóhelyre vitték. Sietni kellett ezzel is, mert úgy volt nyugodt a gazda, ha végleges helyére, hombárba, vagy zsákokba került a búza. A zsákokat a kamarában a fal mellé, a földre, téglára beállított, széles, vastag, erős deszkára helyezik, amit ácoknak neveznek. A szemet együtt hordják: 3-4 fogat is viszi a város felé. Ekkor a legelégedettebbek az emberek. Nemcsak a tulajdonos, hanem azok is, akik neki segítenek - hiszen nyilvánvaló, hogy őnekik is itt a szemhordás ideje: vagy már elcsépeltek, vagy a közeljövőben ők is csépelni fognak. Ha még nem csépeltek, számítgatják a saját asztagjukból várható terményt. Azt nem mondják, hogy titokban mennyit várnak, - de csak bennük lappang a remény: hátha a mienk is ilyen jól eresztene, mint ez, a szomszéd, vagy a sógor búzája... Szemhordáskor a gazda szekere megy elől. Ő tudja az utat. Meg aztán azért is, hogy - őtőle függ, hol fognak megállni. Mert kis kanyart tesznek (bármilyen nehéz is a búzával megrakott szekér a lónak) - egy félreeső kiskocsma felé. Ott a gazda megáll és hátra szól: - Nahé! Esztek vagy isztok? - Iszunk! - kiáltanak többnyire. Otthon ugyanis a gazdaasszony bőven tálalt a szemhordó fogatosok számára, de ital, az nem igen akadt más, ivóvizén kívül. Jólesik hát ebben a melegben a bor vagy a fröccs. A gazda belép a kocsmába. Rendel egy-egy liter bort, minden kocsis számára. Úgy, üvegbe mérve! Aztán leemel egy fél zsák búzát a saroglyából (ami csak úgy ven odahajintva, hátul, - de azért nem marad az onnan el) és azzal fizet. Hiszen most van az évi nagy gabonaszüret, - megérdemlik mindnyájan. A kocsisok - szomszéd vagy rokon gazdák valamennyien - szabódnak ugyan, csak elfogadják a teleüveg bort. Leszállnak a szekerekről, egy helyen összegyűlnek, megállnak, - összeütik az üvegek nyakát, úgy koccintanak: - Na, Isten éltesse! -mondja, és szájához emeli az üveget. - Isten éltesse, Mihály bátyám! - mondja az egyik legény, aki már az apja helyett jött a szekérrel és hajtotta a lovakat. Ez már a legény, aki hajtani tudja a lovakat, bírja a búzával tele zsákot, mert emberszámba dogozik már ez. .. - Isten éltessen mindnyájunkat! - fejezi be a köszöntést egy idősebb gazda, aki már nehezen viszi a zsákot, de még mindig maga ül a szekéren, ha szemhordásról vagy egyéb fontos dolgokról van szó. Aztán az üveget a lőcs mellé dugják, a zsák közzé - és hazahajtanak a gazda házához. Itt behordják a kamarába, beleöntögetik a nagy, deszkából készült ferslógokba, amiket máshol hombárnak alakítottak. Erő kell a zsákok behordásához. Közben fogy a bor is. Kifelé menet ismét hátrakiált a gazda: - Megálljunk? - kérdezi. - Nem kell! - kiáltják, és kezükben magasra emelik a boros üveget, amelyben még jócskán van innivaló. Sokra telik az egy liternyi ital - azok számára, akik nincsenek hozzászokva az iváshoz. Mert ezek az emberek nem isznak. Nincs mit. Nekik nem terem szőlő, - a város meg messze van, oda nem járhatnak. Pénzük sincs erre. Nem ád az asszony - de ilyenkor elnézi, hogy férje fél- vagy egész zsák búzát is adjon a kocsmárosnak. Beszélik, hogy előfordult már, amikor a fiatal gazda búzászsákokkal telerakott szekérrel fordult be a kocsmáros udvarába; ott valamennyi zsákot lerakták az udvaron. Ebből iszogatott aztán egész éven át a legény, társaival együtt, de nem fizetett soha! Benne volt ebben a kivagyiság mellett a kényelem és családi hozzáállás is. Amint kifelé mennek a tanyára, isznak-isznak egyet, de nem állanak meg. Járja őket a bor - most már érzik a hatását. Egyet-egyet kurjantanak közben, vagy ha esteledik, némelyikük nótára is gyújt. Nem óbégatva, hanem csak úgy csendesen mondva dalolnak. A lovak is lassan poroszkálnak hazafelé: nem nógatja őket senki. Kényelmesebb fogatosok a szekérderíkba fekszenek, rábízzák magukat a luxa; előttük is, mögöttük is szekér halad, egy dűlőre igyekszenek, semmi bajuk nem történhetik. Úgy tudják a lovak, merre menjenek: el se lehetne őket téríteni! A tanyán egymás után térnek be a bejáróutakon. Most már mindenki a saját tanyájára megy. így kiáltanak: - Na, Isten áldja meg! - köszön az első letérő. - Isten áldjon meg, fiam! - mondja a gazda. Majd hozzáteszi : - Mondd meg apádnak, hogy köszönöm a szívességieket! - Jó! - vágja rá a fiú, és rácsap a lóra, hogy azok nyargalva érnek a tanya elébe. Ott az anyja fogadja némi rémülettel, de nagyobb büszkeséggel legényfiát: - Jaj, azt hittem már, hogy valami baj ért benneteket, fiam! - Ugyan mi ért vóna? - Hát... tudomisén... Az a Jóska bátyád... az mindig itatja az embert, osztán beleborulhattatok vóna az árokba! Jaj, Istenem! Csak a hótt híreteket hallottuk vóna! Meg az a búzás zsák is nehéz még neked, fiam! Attúl is féltelek. Megrokkanhatsz alatta... Úgy jársz, mint a kis Balogh. Tudod, hogy annak is a vállára lökték a zsákot, mikor még 18 éves se vót - oszt' gerinccsontferdülése lett... Jaj, jaj, hiszen te is még csak ősszel leszel 20 éves!... -Rémlátásai vannak, ídesanyám! - mondja csendben a fiú, és közben fogja kifele a lovakat. Tudja, hogy abban, amit az édesanyja mond, sok igazság van! Azokra, amitől félti, feltétlen vigyáznia kell. Édesapja nem jön hozzá közel, csak a tanya elől nézi már önállóvá felnőtt fia begyakorlott, ügyes tevékenységét. Mindössze ennyit szól: - Kösd be, fiam - tettem elébe! Hasonló féltéssel - szeretettel fogadják a tanyában a többi fogatos parasztgazdát is. Látszik valamennyiőjükön, hogy ittak, de ezt ilyenkor az asszonyok megbocsátják. Ilyenkor ez így 174