Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

szokás. Ez még nem iszákosság, csak jókedv. Ez jár ilyenkor a férfiaknak. Egész éven át úgysincs sok ehhez hasonló alkalom. A gazda, akinek a terményét a városba vitték, leül és számolni kezd. Felesége a konyhában tesz-vesz közben. Sok számjegy kerül egymás fölé egy lapon. Egyszercsak kiszól a gazda: - Na, gyere be, anyja! - Idefigyelj! És akkor nagy figyelemmel számolni kezd. Még egyszer átfutja a számoszlopokat, mintha csak leckét mondana fel. Aminthogy „lecke" is ez a számára, valóban: az élet nagy leckéje, amelynek kapcsán azt tudja „felmondani," hogy a jövő évre milyen „darab kenyeret" termelt a család számára... - Termett összesen 86 mázsa búza. Ebből géprész, földadó, vetőmag, adósság ment ki. Maradt itt 52 mázsa, amikor mindent kitisztáztunk. Kenyérnek valóra számítok 15 mázsát. Jövő évi vetőmag céljából kell 10 mázsa. Eladtunk 15 mázsát. Györfi szomszéd kért tőlem aratás közben 5 mázsát, kölcsön, úgy, hogy jövőre adja meg. Megígértem neki, tudod, hiszen tavaly meg ő adott nekünk takarmányt. Ami búza még maradt, - azt nem adjuk el. Kell tartalékba; hátha jövőre nem terem! Ki tudja? Nem jó az, ha üres a kamara! - Hát te tudod, apja, hogy jó lesz-e ez így? Mindig te szoktad csinálni ezt a számvetíst! Én csak annyit szólnék közbe, hogy jó lenne, ha a tyúkoknak is maradna egy kis ocsú! - Marad, ne félj, még a tyúkoknak is! Tudom, hogy azokat félted! - Mer' az jó, ha van a háznál búza! Addig nem éhezünk meg! - Akkor a jövő héten lekoloncoljuk a szalmakazlat, törekkazlat, felgereblyéljük a tanyapallagot. A gépaljat a kis színbe hordjuk be, onnan könnyű lesz apránként kihozni a süldők vályújába. Meg a félrekapart langpévát is behordjuk, a borjú jászla alá. Kell az a simításhoz, ahogy majd most már a tanya hátulját megtapasztjuk! Utána meg kihordjuk a trágyát, oszt' még augusztusban felszántjuk a tallókatl Én nem karisztolom, nem hántolgatom, hanem mély őszin szántással forgatom fel egyszerre mindet! Még mire a tengeri beérik, a lovak is kipihenhetik magukat!.. . - Jó van, apja, csináld! Tik tudjátok, minek mi a sorja! De még Törő szomszéd csak kedden vagy szerdán csípd! Oda is menni kell szemet hordani, - ű is vót itt, segíteni! - Hogyne, hogyne! - bólogat a gazda olyan hangsúllyal, amiből az csendül ki, mintha azt mondaná, hogy „Be volt ütemezve!" így ér véget a takarási, hordási és cséplési időszak, a nyári munkák legnehezebbike. Augusztusban a fentebb leírt munkákat végzik el. Őszig, a betakarításig van még ilyenkor egy pár hónap. Szeptember közepén vagy a végén törik a tengerit. Ez attól függ, hogy milyen gyorsan érett. Ezt már minden gazda a saját családjával végzi, legfeljebb napszámra hív valakit. Tengeritöréshez meg szúr kálói kell csinálni. Ez egy kis fapálca, amit madzaggal a csuklóra erősítenek. Ezzel szúrják meg a cső végén a csuháját, hogy ügyes rántással kétfelé lehessen lehúzni a szemről. Aki jó fogással csinálja, annak egyszerre lejön a csőről a csuhaj. Nem kell szedegetni - halad a töréssel. Vannak, akik nem használnak szurkolót, hanem puszta kézzel fosztanak, így is jó. Egy bizonyos: a tengerifosztás - amit Arany János a Tengerihántás című bálladájában oly mesterien megénekelt- ezen a vidéken teljesen ismeretlen. Itt a „fáján" tépik le a csuháját a csőről, hogy otthon már semmi gond ne legyen vele, hanem csak vigyék egyenesen a padlásra, vagy a góréba. A földjén csak kiválogatják a kukorica csöveket; az egészséges csövek kerülnek egy helyre, az éretlen, törött, ritkaszemű kukoricacsövek pedig olyan helyre, ahonnan mielőbb etetéshez viszik őket. A csöves tengerit is zsákokba szedik fel, s szekérrel hordják be. Nem sietnek vele nagyon. Ősszel már „nekiáll" az idő, lassabbanjön eső, nem kerekedik olyan hirtelen zápor - és jó a kukoricacsőnek, ha a földön megsüti az őszi nap! Tengeritörés után a csutkázás következik. Csutkavágóval vágják, ami egy kb. méteres rúdba beleerősített vaslemez, a belülső oldalán kiélezve. Kezükhöz madzaggal kötik, mert ránt ám a csutka szára, és leesne a kezükből. A föld felszíne fölött a második-harmadik íz fölött, rézsút vágják el a szárat. Félmarkonként hányják kévére. A kévéket sásból vagy rozsból készített, gyakran előre megcsavart kötélbe kötik, utána kúpba állítgatják. Egy-egy csutkakúpba 20-25, ritkán 30 kévét támasztanak össze. Ez attól is függ, hogy milyen száraz, vagy milyen zöld a kukorica. Ha éretlen, zöld a szára, akkor kevesebb kerül össze, hogy hadd tudjon kiszáradni a kúpban. A csutkahordás még számottevő őszi fogatos munka. Bkkor már megint sok a dolga a gazdának! Szántani kell a csutlcaföldet, vetni a búzát; de előzőleg lehordani róla a csutkakúpokat, takarmánytököt, evőtököt, a mesgyeszegélybe vetett napraforgót, mindent. Szántani csak puszta földet lehet. Ezért előfordult, hogy nappal a búza alá szántott, éjszakánként meg a csutkát hordta a tanyába a paraszt ember! No, aztán a tanyában szép csutkakazlat raknak a kévékből. Mellé kerül, leborogatva a nagy halom takarmánytök, vagy ahogy itt nevezik: a disznótök is. Szép ez így egymás mellett! Amikor a búza alá kiszántotta a földet - vagy legalább is egy fogást -, kezdődhetik a vetés. Vetni régen kézzel vetettek. Ez nagy figyelmet igénylő munka volt! Általában a gazda maga hintette el a magot, a nyakába akasztott zsákból. Szép, egyenlő lépésekkel haladt a földön, és minden lépése közben egy félmarék magot hintett el, vigyázva, egyenletesen szórva maga körül. Közben annyira kellett figyelni, hogy a lépéseket és a karja mozdulatát el ne tévessze, hogy szólni se mert! Eltévesztette volna, ha közben szól! Az elvetett magot tövisboronával vagy magtakaróval húzatják be. Nem mindig. Előfordul, hogy még a terhes barona se bír a hatalmas rögökkel! De nem félnek attól, ha a szántás nagyon göringyes! Még jobban „megfogja a havat" - és megköti a talaj számára a nedvességet. Emlékszem, nagyapám régen mindig így fogadta édesapámat a búza vetés után: -Milyen munkája lett? Poros, jól „bevette a magot"? - Olyan, idesapám, mint a pernye! - mondta édesapám örömmel. - Akkor nem is lesz jövőre jó termís! - szólt lehangolódva nagyapám, mert azt tartotta, hogy minél „göringyesebb" ősszel a föld, annál bővebb lesz a búzatermés jövő nyáron! Miután a búzát elvetették, nem is sok munka maradt hátra. Felszedik a takarmányrépát, cukorrépát. Azokat bekazlazzák. Kazalba rakják az egészséges takarmánytököket is, a répát, tököt elföldelik. A rípásverem nagyon hozzátartozik a tanyapallaghoz. Gondosan végignézik a kazlakat, s ha kell, azokon is igazgatnak. Nehogy beázzon valamelyik. Megnézik, hogy nem kell-e javítani valahol az épületeken? Ne „menjen úgy a télnek" - mert akkor már nem lehet majd igazítani rajta! A szerszámokat megtisztogatják. Jövő tavaszig „pihenhetnek" azok! Vetőgép, barona, eke, ekekapa, meg sok egyéb kéziszerszám fedél alá kerül, hogy ne ázzon a hosszú őszi esőzések idején. Még a deszkákat, rudakat, vagy akár a tűzrevaló faanyagot is igyekszenek tető alá vinni. Fát vágnak - kell az majd a disznótorhoz - és védik az esőtől a maradék csutkatövet, s szárítják az ősz óta gyűlt friss tengericsutkát. Lassan fűteni kell a kemencében! Varjúk kárognak az új vetés fölött; hogy ki ne egyék -a magvakat, madárijesztőt csinál a gazda. Beszorul az ember. Kinn esik az eső, rohanvást rövidedik a nap, unalmas esték következnek. Őszi, hosszú estéken, hideg, esős időben kezdetét veszi az őszi és téli tanyázás, azok az összejövetelek, amelyeken újabb folklorisztikus termékek kerülnek előtérbe... 175