Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

3. A TÉLI FÉLÉV FOLKLÓRJA A nyári munkák során kevés idő jut a beszélgetésre. Csak párbeszédek, köszönések, meg a köszönésekhez értelmileg kapcsolódó megszokott, sablonos formájú érdeklődés egymás sorsa iránt az, ami a nyári évszak folklorisztikus elemének tekinthető. Ha még ehhez hozzávesszük a munkafolyamata során szükséges közlenivalókat, ki is merítettük a témát. Késő ősszel elvígez a paraszt ember: fedél alá szorul az állat, fűtött szobába a gazda, családjával együtt. Csak az állatok gondozása jelenti a munkát hónapokon keresztül; az pedig lehetőséget nyit a nyárinál jóval szélesebb körű szellemi élet kibontakozására. Van a magyar hagyományban egy - téli időszakra eső - igen nagyjelentőségű, folklórmegőrző és - közvetítő hely: a tanyázás. Hosszú időn át a tanyázások voltak a tanyai, falun élő emberek téli esti szórakozásai. Azt jelentette ez, hogy esténként, de gyakran napközben is felkeresték egymást és alaposan elbeszélgettek. Egyáltalán nem volt ezeknek a látogatásoknak semmi más célja mint a beszélgetés. Ritkán egészült ki nótázással, citerálásokkal, tánccal. Munkát nem végeztek, munkadarabot nem, vagy csak igen ritkán vittek; főleg nők, ha vittek kötni, horgolni valót. Férfiak csak inkább dohányoztak, vagy ritkábban kártyáztak. A fő, a központi „foglalkozás" minden esetben a beszélgetés volt. Minden egyéb ezt csak kiegészítette. Ezek a tanyázások pótolták a mai nagyhatású tömegkommunikációs eszközöket: rádiót, televíziót, újságokat, - sőt részben a könyveket is. Jelentőségük nagyon sokrétű volt: egyszerre jelentett ez hírszerzést a nagy- világpolitikai eseményekről,- tel*jessé téve azt az azokhoz fűzött „komiiientátásokkal", magyarázatokkal ; jelentette a szűkebb belföldi híi«ket, a mindenkit érintő hazai dolgokat. Ezek sokszor összefonódva jöttek elő a tanyázok elbeszéléseiben. Fontos vok még a helybeli, városi híranyag, s a legközvetlenebb: a tanyai

1 kis „világ" hírei; ez már egészen apró ügyek számontartását jelentette. így azt is, hogy ki mit csinált aznap. Természetesen, nemcsak az összegyűltek, hanem a jelen nem lévők is. A dűlő vagy a másik dűlő lakói. Együttérzésüket vagy rosszallásukat fejezték ki róluk. Elismerőleg nyilatkoztak minden pozitív értékről, sajnálkoztak, ha kára esett valakinek, bosszankodtak az igazságtalanságokon. Állásfoglalásuk mindenféle dologban az egyének szubjektív beállítódásától függött: így a cinikus ember gúnyolódva számolt be társainak a látottakról, és így tovább. Jelentették a tanyázások az ismeretszerzést is bizonyos fokon. így jó alkalom volt ez arra, hogy gazdálkodási, állattartási, földművelési, kertészkedési ta-. pasztalatokat átadjanak egymásnak. Állatgyógyítási ismeretek, szántás-vetés, szerszámkészítés gondjai, takarmánygyűjtés, tejfeldolgozás, gazdálkodási történetek, ismereték 'keveredtek itt háborús történetekkel. Sokszor egészen egyszerű témákból indultak ki: elég volt egy kalap, egy bot, egy pipaszár ahhoz, hogy a beszéd fonalának kiinduló forrása legyen. A téli félév során a szabadban kevesebb párbeszéd hangzott el. Csak az úton találkoztak a szomszédok, és úgy kiabáltak össze: - Jó estét, szomszéd! (Télen „mindig" este van; még alig világosodik ki egészen, olyan rövid a nappal, hogy délután már 3 órakor kezdődik az este.) - Jó estét aggyon Isten! - viszonozta a köszönéssel megtisztelt útonjáró, aki harmadik szomszédja az előzőnek. Egykorúak, bár nem jártak együtt iskolába, és nem is együtt szolgálták le a katonaidőt. Valami félév van közöttük, ami „szétválasztotta" őket, hogy nem szövődött közöttük barátság. Bár közel laknak, számtalanszor tanyáznak együtt, mégsem tegeződnek. Ez a szokásuk valahogy úgy „merevedett" meg a magázás állapotában. 176 - Jöjjenek estére, tanyázni! - kiáltja az előző. - Lehet, hogy megyünk! Majd megmondja az asszony! Mert hát az is úgy van, hogy csak annak az akarata érvényesül igen sok családban. Az ember a legtöbb helyen „odabízza" a dolgokat az asszonyra. Ez egy tekintetben kényelmi állásfoglalás is; neki akkor se gondolkozni nem kell - és az már valami -, sem pedig az asszony utólagos okoskodását hallgatni, ami még nagyobb kellemetlenség. Otthon azért aztán vacsora után mégis előhozakodik vele az ember. így szól: - Hallod, anyja! Nem megyünk át egy kicsit Baloghékhoz? - Tanyázni? - veti rá az asszony. Nem tudom - folytatja. Ez már jó: ha „nem tudom" a válasz, akkor már lesz belőle „valami". - Menjünk na! - mondja ki a határozatot az ember, most már érzi, hogy övé a győzelem. Hanem erre már a gyerekek is megmozdulnak! Két fiú, meg egy kislány. Hihetetlen gyorsasággal rendberakják a játékaikat és öltözködni kezdenek. Nem a legjobb, „de mégis azért" a jobb ruhát veszik fel. Az asszony is másik kendőt köt. Amikor kilép a család a tanya elébe, az ember bezárja az ajtót. A kulcsot a bűrpuszli zsebébe rejti. Jó mély az a zseb, onnan nem vész el. Sejti a kutya is, hogy tanyázni indulnak. Kérőleg néz rájuk, hogy maradjanak. A gazda csak egyet int a kutyának: - Na! - és az otthon marad. Visszafekszik a vackába. Szalma van egy rossz kasitába téve, az a kutya helye. „Karikára fekszik" benne, úgy nem fázik. Kell is, mert alul is, oldalt is csak hideg az! Aztán belenyugszik a kutya, hogy nem követheti most a családot. Majd kóboroghat egész nyáron, már tavasztól kezdve kinn a szántóföldön. Hiszen olyan jó is a tanyán - kutyának lenni! Övé a végtelen határf Talál mindenféle jó „csemegét": madártojást, nyúlfiókát, sánta nyulat, beteg, szállni nehezen tudó fürjöt, foglyot, vadászat alkalmával sebesített fácánt is. Meg hát szabadon futkározhat, övé a végtelen határ. „Komázhat" a szomszéd kutyákkal. Nem is tudhatja azt egy városi kutya, mi az élet! Szűk udvar, zárt kerítések, égető forróság egy ital víz nélkül, - csupa szenvedés ! Egy szó mint száz: városban én nem tartanék kutyát! Tanyán meg nem lennék kutya nélkül! Ilyen-féle lehet a gazda gondolata, amint lépegetnek a „csapás"-on a szomszéd tanyája felé. Ég a lámpa, hát otthon vannak. Várják a tanyázókat. Ez megnyugtató. Mert nem mindenütt van ám ez így! Hallottam több esetet, hogy akkor fújták el a lámpát, amikor ugatott a kutya és a tanyázok ott lépkedtek 15-20 lépésre az ajtótól, csak hallják bentről a kiáltást: - Lefeküdtünk mán, szíp fiam! Majd hónap gyere! Más esetben meg ilyenféle kiáltás hangzott ki: - Jaj, fekszünk mán, ne haragudjík, csak a lábom áztatom! Ezekre a helyekre aztén azok a tanyázok nem mentek többet, akiket így „elküldtek." Hanem most nem ez a helyzet! Itt, ahová ez a család megy, örülnek a tanyázóknak. Ez meg a másik szemlélet. Mert olyat is hallottam, hogy az ablakba tették a lámpát: - Hadd legyen világos! Hadd lássák, itthon vagyunk, és jöjjenek bátran a tanyázok: várjuk őket. Most is „vakkant" a kutya. Előbb egyet, s fülel, hallgat. Aztán csendben másikat" Szimatol a levegőbe. Ő tudja, vajon érzik-e már a szaga az érkezőknek? Ki ismerné a kutya okoskodását? Bent csendet pisszeg az egyik fiú: - Jönnek a tanyázok! - kiáltja. - Hinnye! - kapja össze magát a nagylány és indulatosan ráripakodik kisebbik öccsére: - Te meg úgy széjjelhányod a játékaidat! Ez is micsoda itt! - néz a talpa alá, ahogy szaladtában