Agria 24. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 1988)

Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember

földön csúnyagyökér) lisztes gumója a gyermekek és felnőttek kedvenc csemegéje. Gyakran disznóval túratjak ki a gumókat, vagy a varjú vezeti rá az embert a gumók előfordulására. Tavaszi szántás alkalmával az eke sok gumót vet ki a felszínre. Ezekéi a varjak észreveszik, a barázdából kivájják. A madarakat azután elhessegetik a szántásról és a gumókat összeszedik (Békés megye). A gyerekek még ma is csemegézik az édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra). A különböző vadhagymák sorából említést érdemel az Allium obliquum, amely ma már csak a Tordai hasadék (21. kép) alig elérhető sziklafalain és Turkesztánban található. Wolff Gábor tordai gyógyszerész és botanikus fedezte fel 1858-ban olyan módon, hogy látta, amint a pásztorok egy pántlikalevelű hagymát esznek. A hasadék környéki (Mészkő, Szind) idős magyar és román gazdák még emlékeznek a hagyma gyűjtésére és fogyasztására. A Chaerophyllum bulbosum (baraboly) gumóját (22. kép) nyersen vagy salátaként fogyasztják. A népi tapasztalat szerint addig élvezhető, míg tavasszal az első mennydörgést meg nem hallják. A baraboly (a népnyelvben ismerik még bobályka, bóbiska, bubojicska, mihálka, mihóka, Mihályka monya, trombujka, turbolya és más neveken is) fogyasztásáról a XVI-XVII. századi szakácskönyveink többször szólnak. 1588-ban egy kolozsvári számadáskönyv említi az ebédre elfogyasztott kenyeret és barabolyt. A XVIII. század végén debreceni diákvers piaci árusításáról így emlékezik meg: A piaci kofa készíti a bicskát, Hogy ásson az erdőn majd sok bubojicskát, Vagy jányának mondja: Leányom, eredj el Az erdőre, rakd meg magad galambbeggyel: Megveszik az urak, mert jó salátának, Tavaly is csak ezért sok jó pénzt adának. (Bán I. és Julow V. után) A baraboly XVI. század előtti ukrán vagy román eredetű jövevényszó. De népünk a baraboly fogyasztását a szó átvételétől függetlenül már korábban ismerte. A baraboly Jókai Mór fantáziáját is megragadta. Bálványosvár с regényében Imola zsákszámra szedi a barabolyt, más ehető vadnövényekkel együtt. A baraboly és más gumók, a poszméhek földi odújának kiásásához primitív ásóbotokat (23. В., С. kép) használnak, amelyek analógiái Kelet-Európában (fehéroroszok, baskírok) is előfordulnak (23. D., E., 24. A., B. kép). Az Urtica (csalán)-, a Rumex (sóska)-speciesek, a Taraxacum officinale (pitypang), a Valerianella locusta (galambbegy), a Ranunculus ficaria (boglárka, szentgyörgysaláta), a Tussilago farfara (martilapu, nyúlsaláta), az Oxalis acetosella (madársóska) és más növények levelét levesnek, főzeléknek, salátának készítik el. Fogyasztásuk napjainkban főleg Erdélyben szokásos, ahol a növényeket a piacon is árulják. Gömörben húsvéti reggeli a zsírban megpuhított tojásos csalánlevél. Csalánlevél közé húst is takarnak, hogy friss maradjon. Feltűnő, hogy a Chenopodium album (libatop) levelét (25. kép) csak Erdélyben fogyasztják. Elterjedt a libatop fogyasztása az ukránoknál és a nagyoroszoknál is. A növény rendszeres fogyasztása azonban hemeralopiát (farkasvakság) idéz elő. A bronz- és vaskorban (Dánia, Olaszország, Svájc) magját is fogyasztották. Valószínű, hogy termesztették is. A hortobágyi szikesek pásztorai a szélhajtitövis (Xanthium spinosum) gyenge hajtását salátának szedték. A vadsáfrány (Crocus variegatus) virágját a Sárréten a múlt században még gyűjtötték s Debrecenben adták el. Erdélybe a moldvai török sáfrány került el, amelyet már 1599-ben említenek. A moldvai magyarok még az 1940-es években is vándor lippován kereskedőktől vásárolták a termesztett és vad sáfrányt. Már a honfoglalás előtt megismerkedett a magyarság a Heracleum sphondylium (bojtorján, a szó török eredetű) fogyasztásával. A növény leveleiből (a szláv népek is) korábban savanyú levest és üdítő 171