Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Bellon Tibor-Botka János: Adatok a csépai földműveléshez
a hordás. Egy kocsira az igaerőtől függően 6-8 csomót is felraktak. A kocsi rakása két ember összehangolt munkáját követelte meg, amit nagy szakértelemmel és gyakorlattal végeztek is. A megrakott kocsik a lógerokba, az előre elkészített szérűkre mentek. Sokan az udvarukra rakodtak, mások a falu körüli gyepekre. A lógerokban a kazlak sorban helyezkedtek el, valóságos utcát alkottak. A tisztára söpört szérű n megkezdődött a kazal- vagy asztagrakás . Az asztagos a szérűre állott, s a ledobált kévéket a helyükre tette. Ha a kazal már magas volt, beállt egy közbülső ember is, az adogató , aki továbbította a kévéket. Az asztag alakja sokféle lehetett: volt egyenes oldalú , szögletes asztag vagy kerek asztag . Az asztag részei: feneke , ódala . a belsejét vogyelt ék, a tetejére a hajazást tették. A hajaz at-kivik et kalászukkal kifelé rakták. A hagyományos szemnyerési eljárás Csépá n is, mint az Alföldön mindenütt, a nyomtatás volt, színhelye a szérű . Ezt a köralakú helyet nyesŐv el egyenesre vágták. A kipucolt szérűt meglocsolták. Szikkadás után még többször locsolták, majd vékonyan betakarták szalmával vagy törekkel. Utána járatták , hogy egyenesre nyomtassák a szérű felületét. Vasalatlan lovakkal járatták le a szérűt. A kész szérűt szalmával letakarták a használatig, hogy védjék a kiszáradástól, a fölpattogzástól. A kötetlen vagy kevés gabona szérűn történő elterítését beágyazás nak mondották. Kétféle eljárást követtek: vagy gyűrű alakban ágyaztak be, vagy teltágyást csináltak. Mindig arra törekedtek, hogy a kalászok fenn álljanak, mert így könnyebb volt kitapostatni belőle a szemet. Vontatóból úgy számolták, hogy annyi ment egy ágyasba, ahány lóval nyomtattak. A kevés gazból 8-12 csomót vagy keresztet ágyaztak be. 2-6 lóval nyomtattak - a család igaerejétől függött a munkába fogott állatok száma. Egymás mellé két lovat kötöttek eléggé közel egymáshoz, hogy ne maradjon közöttük letaposatlan gaz, amit girinc nek mondottak. Sokan féltették a lovak lábát a kisebesedéstől, ezért bokavédőt , csákjavédő t tettek rá. - Az emlékezetben él a kocsival történő nyomtatás emléke is. Az üres, saroglya nélküli kocsi elé két lovat fogtak, s ha volt még, hátulra is kötöttek egyet. Az volt a fő követelmény, hogy a «négy kerék négy nyomon, a tizenkét láb tizenkét helyen menjen". Az ágyást 3-4 alkalommal favillával megforgatták. Amikor készen volt egy ágyás, a szalmát félkörbe, karimára húzták le róla. Ezt a műveletet karimázás nak mondották. Gyúrták . hömpÖjgették . göngyölítették a szalmát lefelé. A szalmát utána rudas okba hányták, rudasokba gyűrték . A szalma lehúzása után t örekeltek a törekelő gereblyév el. Ez visszafelé hajló, hosszú fogú szerszám volt. A törekeléssel elválasztották a szemet a rövidebb, összetört szalmától és a pelyvától. Gyakran az ottmaradt szemet falapáttal megkavarták . Az ottmaradt szemet végül oldalra tolták a maghúzóv al a garmadáb a. Egy nap rendes körülmények között 2-3 ágyást vettek ki . Ezután következett a szem tisztítása, a szórás . A szemnyerés korszerűbb módja, a cséplőgép alkalmazása az emlékezet szerint a századforduló táján következett be. Ekkor már több járgányos cséplőgép dolgozott Csépán. Itt állati energia hozta mozgásba a szerkezetet. Az első világháború után a 20as évek végéig a tüzesgép csépelte el a gabonát. Itt a kazánt szénnel, fával fűtötték, de szalmával, szárral, venyigével - egyszóval mindenféle előadódó éghető anyaggal üzemeltetni lehetett. Ezután jöttek a traktorral vontatott ós meghajtott gépek. Ezek a kombájnok megjelenéséig szolgáltako A cséplőgép tulajdonosát gépgazdán ak nevezték. Ő bízta meg a mázsamestert , az elsőember t vagy más néven a bandagazdát , hogy szervezze meg a cséplőgéphez szükséges munkásokat. Mellette a legfontosabb teendője a két etető nek volt. A kívevágó adta a
