Barna Gábor szerk.: Csépa Tnulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből 1. (Tematikus és lokális monográfiák 5/1 Eger, Szolnok, 1982 )
Bellon Tibor-Botka János: Adatok a csépai földműveléshez
kezükbe az elmetszett kötelü kévét. A cséplőgép asztalára az asztalosok juttatták el a kévéket. Kévehányók nak is mondották őket. Négyen voltak. A gép faránál dolgozott a két szalmabúzó vagy rudascsináló . A rudasok - négyen voltak - rudasfákk al hordták a szalmát a kazalba. A kazlat nagy tapasztalatú kazlas rakta. A törekes ek hárman voltak. Törekelő favilláv al dolgoztak. A szép szalmakazal dísze volt a parasztudvarnak. A szemet a komra vagy a padlás földjére öntötték le. Másoknál nagyméretű ládák f erslugok , búzásládák voltak. Nagygazdák építettek külön raktárakat a gabonájuknak. Kuko ricatermesztés B alassa Iván monográfiájából ismerjük ennek az újvilági kultúrnövénynek az útját hazánkban.9 Fényes Elek idézett munkájából pedig azt tudjuk, hogy Csépá n a kukoricát a múlt század első felében már nagy mennyiségben termesztették. Elsősorban az állattartás szempontjából érdemel különös figyelmet a kukorica. Termesztése szervesen beleépült a gazdálkodás rendjébe, ott meghatározó szerepet kapott, sőt, egyre nagyobb jelentősége lett, amit vetésterületének a növekedése is bizonyít. Csépá n - bár ismerik és használják a tengeri nevet is - inkább kukoricá nak nevezik a növényt. Részei: a föld alatti gyökerek közül a középső neve sátorgyükér . a körülötte levőké ódalgyükér . Azt a gyökeret, amelyik a föld feletti első részből, a görcsből nő, kapaszkodógyükér nek mondják. A föld felett van a szár a levelekk el. A szár föld alatti része a kukorica töve . Ritkábban a szárat csutkaszár nak is mondják. A szár levágásakor a földben és felette visszamaradt rész együttes neve a torzsok , ritkábban csutkatű . A szár bütykeinek görcs a neve. Belőle nő ki a levél t a csű és fatty . A cső a csomá n helyezkedik el. A csoma csutká ban folytatódik, ezen ülnek a szem ek. A csövet a kukoricahaj , a haj , haja borítja. A cső végéből kicsüngő bibeszálakat selyem nek, ritkán bajusz nak mondják. A kukorica virágát címer , zab , zabja néven ismerik. A jószággal lerágatott szár neve ízik , szárlzik . Csépán a századfordulón leginkább a lófogú kukoricá t termelték. A szára és a csöve ennek a legnagyobb, csutkája vékony, szemei nagyok, tetejükön olyan horpadással, mint a ló fogán látható. Puha szemei gyenge tápértéküek. Leginkább kacsatömésre alkalmas. Vele egy időben termelték a magyar kukoricá t. Magja sírna, kemény, világossárga. Emberi táplálkozásra is alkalmas. A birgefogú kukorica apró, kemény szemű. Elsősorban aprójószágok, galambok etetésére használták. De őrölve hizlalni is jó volt. A hatvannapos kukoricát másodvetésként termelték. A csapadéktól függően hol több, hol kevesebb volt a hozama. A csemege kukoricák között tartják számon a fehér kukoricát és a pattogatni való kukoricá t vagy tüskös kukoricá t. Kukoricának a hűvösebb, kötött, fekete föld volt alkalmas. Rendszerint tavaszszal szántották meg, így a trágyázás előtte, tehát tél végén, koratavasszal történt. A vetőmagot gyakran még a szárán kiválasztották. Az egyenes, egészséges száron növő csövet szedték le. De a letört kukorica között is azt keresték, amelyik a legszebb, legegészségesebb. Ezeket a csöveket néhány szál fosztásuknál fogva bábu ba kötötték 10 csövenként, s a padláson egy rúdon átvéve tartották tavaszig. A vetőmagot nagyhéten morzsolták le, hogy jó legyen a termés. Szent György hetében igyekeztek vetni a kukoricát. A korai vetést ma is szerencsésebbnek tartják, mint a késeit. Ha a két-három levélben lévő kukoricát fagy éri, hamar kiheveri. A kései vetés azonban kései éréssel jár, ami bizonytalanná teszi a termést. Ezért a kései vetéskor rendszerint áztatott kukoricát vetettek. Kétfajta vetési módot alkalmaztak: az egyik az eke alá történő vetés volt.
