Magyari Márta szerk.: „Ha kibontom az emlékezés fonalát...” Hajdú-Bihari paraszti életutak és családtörténetek / A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 61. (Debrecen, 2011)

Pál István: „Engem az állandó munka éltetett"

agyonra stoppolt magyar huszár nadrágot adtak, de a zsákszárú csizmájukat nem tudtam felhúzni. Majd adott egy nagy torna cipőt, abba gyalogoltam aztán a hosszú kilométereket. Onnan, egy gazdálkodó házához, egy hátsó épületbe kísértek át, ahol már ott voltak a másik gépfegyverállásból is a bajtársak. Lettünk ott heten már együtt a századunkból, egy őr lett mellénk állítva. A fal mellet szalmán háltunk a fűtött helyen, fűthettünk magunkra. Másnap már dolgoztattak. Összevágatták a kerítéseket, bútorokat, a sok méhkaptárt. Tüzeitettek a fürdőjükben ahol fertőtlenítettek is. Mi is kifertőtleníthettük a ruháinkat, megszabadultunk a tetvektől, a hajunkat is lenyírták oroszosan. Minden nap dolgoztattak, de ennünk adtak rendesen. Eltelt vagy két hét, még akkor is zimankós idő járt. Egy éjszaka hoztak hozzánk tizenhét huszárt, nagyon el voltak csigázva, soványok, szőrösek voltak, szinte összerogytak a lábunknál. Már fél éve nem találkoztam földivel, kérdeztem tőlük van-e köztük Hajdú megyei, a lábamnál vetkőző azt mondja, ő is az. Kérdem hová való, -Balmazújvárosba - mondja. Iskola társ volt, B Nagy Lajos. Nagyon megörültünk egymásnak, de alig tette le a fejét mellettem, már aludt. Másnap tudtunk beszélni, ő csak panaszkodott. Néhány napig voltunk még Csákváron, huszonhárom fogoly. Egy kora reggel földúton elindítottak Vértesacsa irányába. Ott még befogtak néhány óra munkára. A temetőben egy nagy sírt ásattak, a határból a halottakat hordatták bele. Azután indítottak tovább Biatorbágyra, ott pihentettek, leültem egy kerékvetőre. Kozákok vezették a lovaikat, egy odalép hozzám, letépte a piros parolint a galléromról, tüzér-tüzér, mondja és a botjával a hátamra vág. Bizonyára haragudott a magyar tüzérekre. Onnan Pátyra kísértek, ahol egy pincébe zártak. Éjjel robbanások, lövöldözés, a budai hegyekből a németek jöttek föl és ahol a tisztek szállásoltak, az ablakon dobálták be a gránátokat. Éjjel indítottak Budaörsre, onnan Csepelre, ahol egy lakást törtek fel és oda tereltek be bennünket, de hogy nézett az ki reggelre. Reggel a Dunán át, a pontonhídon, a pesti parton kísértek a Bugyi nevű községbe. Ott a községháza nagytermébe tereltek be, ami már akkor is tele volt. A sarokba volt két vödör, azokba kellett végezni a dolgunkat, nagy búz és lucsok volt benne. Négy napig tartottak ott, napi marék szárított valamin és három deci vízen. Mikor kiengedtek sokan összeestek. A templom és a községháza magas drótkerítéssel volt kerítve, a torony ablakából is fogoly fejek néztek ki. Onnan vagy hatszázan sorakoztunk ki és Pestszentlőrincre kísértek, ahol egy nagy lágerbe lettünk térítve. Azelőtt gettó volt, akkor hadifogoly láger lett. Még addig együtt voltunk B. Nagy Lajos földivel, de ő elkerült onnan. Ott lett rendes helyünk, nem dolgoztattak, csak lézengtünk. Onnan kétezrivel indították a foglyokat, akkor nem sokan voltunk. A Bodokon szerzett két könyvet, mikor fogságba estünk elvették tőlem. A tiszt még macerált is vele, mikor a Petőfi kötetet a kezébe vette, hogy „Petőfi, Talpra magyar", még gúnyolódott is vele. Ott is találtam egy polgári iskolai atlaszt meg egy Gárdonyi kötetet, az lett a szellemi táplálék Megismerkedtem egy délvidéki komával, jól megértettük egymást. A konyhán is délszlávok voltak, jön egyszer a cimbora, hogy megy a konyhára favágónak, másik is kell menjek vele. Kaptam rajta, az jó hely lesz. Másnap reggel már dolgoztunk is és nem bántuk meg. 104