Granarium. Varga Gyula válogatott tanulmányai ( A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 57. Debrecen, 2004)

Varga Gyula válogatott tanulmányai - A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

ment végbe. E néhány év alatt a nyomtatás, a cséplés, majd a járgányos és a kézi hajtású cséplőgép eltűnt a parasztság eszközkészletéből és munkarendjéből.

404 A cséplőgépek megjelenése és elterjedése az addigi munkaszervezetben jelentékeny változást hozott. A korábbi nyomtató- és cséplőbandák felbomlottak, s helyettük másféle munkatársulások jöttek létre. A lovas cséplőgép mellé a géptulajdonos gazda és családja, s esetleg segítség fejében a szomszédok, a jó ismerősök adták a munkaerőt. A gőzcséplőgép mellé eleinte csak gépészt, fűtőt, etetőket (szakembereket!) szerződtetett a tulajdonos, a többi munkaerőt (kévehányók, szalmahordó, kévevágó, törekesek, zsákosok, kazalrakók) a csépeltető gazdák adták. Az összeállt jó ismerősök, rokonok, szomszédok mindaddig együtt voltak, amíg egymás gabonáját elcsépelték. Majd újabb cséplőbanda állt össze, s így ment ez a cséplés befejezéséig. Aki nem akart végigdolgozni az egész cséplést, maga helyett napszámost állíthatott. A csépeltetők így csak a tulajdonosnak adtak bért a gép használata fejében és a szakemberek fizetésére.

405 Ebben a formában a falu régi kollektív munkaszervezete élt tovább. Nem is maradhatott fenn sokáig. A géptulajdonos érdeke az volt, hogy jól begyakorolt munkásokkal a gép minél többet csépeljen egy évadban. Ezért arra törekedett, hogy inkább maga állítson bérmunkásokat a gép mellé, akiket azután fokozottabban ki is zsákmányolhatott. Az ilyen cséplőmunkások szervezése hasonló formában történt, mint korábban az arató-takarómunkásoké. A géptulajdonos maga fogadott mindig gépészt, a többi munkások megszervezését pedig az ún. vállalkozóra bízta, aki az egész cséplési idény alatt felelős volt a beállított munkásokért. Ezért ő egy százalékkal magasabb bért kapott. A korábbi feudális, patriarchális munkaszervezet helyett itt tipikus kapitalista kisüzemi munkaszervezet alakult ki, meghatározott munkamegosztással. A vállalkozó rendszerint magasan a többi munkás föl emelkedett, kivéve a gépészt, aki mint szakember és mint a tulajdonos közvetlen alkalmazottja, általában elkülönítette magát a többi munkástól. A vállalkozó után közvetlenül az etetők következtek, mint éltes, gyakorlott emberek, afféle szakmunkások, majd az ún. váltók, a kévehányók, szalmahordók, zsákosok, akik, mint a nevük is mutatja, naponként váltották, cserélték egymást. Közülük került még ki az ún. faros vagy szalmahúzó, aki a gépből kijövő szalmát rudasokba húzta vagy a transzmissziós szerkezetbe (elevátor) rakta. Utána következtek a kazalrakók, gyengébb fizikumú, idősebb szakemberek. A törekhúzásra és elhordasra 404 Nem számítva azt a néhány reliktumot, melyeket néprajzosaink itt-ott feljegyeztek. A zsuppnak való szalmát rendszerint később is cséppel való kiverés útján nyerték, mert a gép a szalmát összetörte. Ez azonban nem volt számottevő mennyiség. Ilyen esetekkel még a közelmúltban is találkoztunk, de minden esetben valami rendkívüli ok idézte elő a múltnak ezt a halvány emlékét. Megállapításaimkor a következő adatokra hivatkozom: Imre 1941. 26; Berger 1907. 80; Vajkai 1959 (Bakony). 54; Nagy Gy. gyűjt. Dobozom (Békés m.), Boross M. gyűjt. Kéken (Szabolcs m.) 1952-ben. Etnológiai Adattár, Néprajzi Múzeum 2236/106-108, 3538/23, 27; Kiss P. gyűjt. Nagylétán (Bihar m.) 1961ben, Budaházi L. gyűjt. Tiszadobon (Szabolcs-Szatmár m.) 1961-ben, Varga Gy. gyűjt. Kovácsvágáson (Zemplén m.) 1954-ben. (A gyűjtők birtokában.) 405 Kodolányi János 1960. 40; Boros M. gyűjt. Etnológiai Adattár, Néprajzi Múzeum 2236/131. 213