Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)

IV. A népi kultúra változásai

mas asztagsor rendkívül tűzveszélyes volt, ezért szigorú tűzrendészed szabályokat írtak elő. Az asztagrakás valóságos művészet volt. Az asztagnak a gép felőli végét általában egyenesre rakták, a másik végét lekerítették. Az asztagot több /db-ból építették, hogy ha hirtelen eső jön, csak kevés gabona ázzon be. Az asztagot itt rendszerint nem hájazassál, hanem kaparékkal tetézték be. A bércséplés V

8

, V

9-ed részért történt, melynek fele a tulajdonost illette meg, másik fele a munkásokat. A munkások száma 24, de a gépészt, etetőket a tulajdonos közvetlenül fizette.

21 A búza után csépelték el az árpát, zabot, később tudtak olyan szerkezetet alkalmazni, amellyel a borsót, lucernát sőt a napraforgót is el tudták csépelni. A termés betakarítása a nyárvég és a koraősz szigorú és szorgos munkája volt. A szemes gabonát, mint láttuk, régebben vermekbe, újabban hombárokba, magtárakba takarították be. Az egyéb apró magvakat a padlásra, különböző méretű vessző kasokba, kosarakba rakták. A kukorica góréba került. A szénaféléket, szalmát pévát (töreket) kazlakba, boglyákba rakták, a tengeri kóróból hatalmas kúpokat, kazlakat raktak. A burgonyát, répát pincékbe gyűjtötték, akinek kevesebb termett, az vermet készített neki. Elterjedt szokás volt a burgonya, répa vermelése is, amikor a 40—50 cm mélyre leásott árkokat szalmával kibélelték, belerakták a répát, ismét szalmával fedték és leföldelték. Hogy levegőzhessen, napraforgókóróból ún. pipákat szúrtak le a földelés gerincén. A termények tárolásában évszázadok során annyi változott, hogy a XIX. század első felében megszűnt a gabona vermelése, helyette kezdték építeni a szilárd magtárakat. A takarmányfélék azonban a legutóbbi évekig szabadban teleltek.

22 Az 1920-as évektől kezdtek ugyan ágasokra egyszerű széna színeket építeni, de ez alig változtatott a tárolási szokásokon. A takarmányokkal zsúfolásig megrakott porta ősszel a boldog elégedettség hangulatát ébresztette. A betakarítás után, részben azzal párhuzamosan folyt a termékek feldolgozása. A gabonát zsákokba szedve vitték a malomba őretni. A lisztes zsákok a kamarában ászokra állítva álltak. A lisztből kb. hetenként egyszer sütöttek kenyeret. Zsákokban állt a korpa, mely fontos állati táplálék volt. Az állati takarmányok feldolgozásáról alig beszélhetünk. A parasztgazdaságokban a XIX. század második felében már gyakori a szecskavágó, Kismarjában azonban alig találjuk meg. Egyetlen feldolgozási forma a magvak darálása volt, melyet korábban a vízimalomban, később a műmalomban lehetett elvégeztetni. Az 1920-as években Darabont Sándor egy traktorral hajtatott daráló malmot is létesített. Kis kézi kő, vagy acél darálók ugyan csaknem minden portán voltak, de ezeken inkább az emberi szükségletre, vagy a kis csirkéknek szánt gabonafélét darálhatták meg. A tököt, répát mindenkor darabolva etették. Erre a célra legtöbb helyen egyszerű kést vagy baltát használtak. A XX. században kezdtek terjedni a különböző répa reszelő gépek. A reszelt répát törekkel, korpával keverve elsősorban fejős tehénnek adták. Az 1930-as években a gazdasági tanfolyamokon megtanultak bizonyos füllesztő eljárásokat is. A kukorica kórót etetés előtt szétrázták, nehogy egér fészek kerüljön a jószág elé, mert attól a vemhes tehén elvetél. A disznónak való kolompirt üstben megfőzték s kézzel törték bele a moslékba. Különösen a hízóknak és malacoknak nagy gonddal keverték össze s meg is melegítették a moslékot. Ez rendszerint a család öregebb férfi tagjainak a kötelessége volt. Az 1940-es években hozták az első kalapácsos őrlőt a faluba s ettől lehetett takarmánylisztet készíttetni. Takarmánysiló egyáltalán nem volt a faluban. A földművelés azonban a gazdálkodásnak csak az egyik ága s — az eddigiekből is kiderült — elképzelhetetlen állattenyésztés nélkül. A parasztgazdaság Kis-