Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
IV. A népi kultúra változásai
marjában is olyan komplex egész, amelyben a természeti adottságok s a parasztcsalád összetételének figyelembevételével a termelésnek egy organikus szervezete jön létre. 23 Ha a parasztgazda az organikus feltételeket jól használja ki, normális időjárás mellett, a gazdaság fejlődik, ha nem, akkor hanyatlik. A kismarjaiak szűkös határuknak főként arra az adottságára építették a maguk gazdálkodását, melyet a dús füvet termő rétek, viszonylag gazdag legelők nyújtottak. Nem véletlen tehát, hogy a kismarjai parasztgazdaság alapvető bázisa az állattartás, különösen a szarvasmarhatenyésztés volt. 24 A szarvasmarhatartás főbb jellegzetességeit az alábbiakban összegezhetjük: î. Viszonylag nagy számú szarvasmarhát tartottak s ennek megfelelő értéknövelésével és forgatásával tettek szert fölös haszonra. 2. Az értéknövelésnek három formáját alkalmazták: a) fiatal borjúkat jármos ökrökké nevelték (tinózás), b) idősebb, sovány ökröket felhizlaltak (sörézés), c) nemes, fajtiszta bikákat tenyésztettek. 3. A tartásmód elsősorban legeltetésen alapult. A legeltetést viszont az állatok igényei szerint szervezték. így az egészen fiatal állatok s a nemes bikák egész nyáron át esténként haza jártak, télen istállóban éltek. A 2—4 éves heverő állatokat korábban egész éven át, a XVIII. század elejétől kora tavasztól késő őszig extenzív formában a legelőn tartották. Az igás és fejős állatok szintén esténként haza jártak, illetve ezeket szükség esetén kézből legeltették, vagy kis csoportos, úgynevezett gőbó't szerveztek belőlük, melyet a tavaszi munkák elvégzése után az őszi szántásokig maguk a gazdák ház sorjában őriztek. Télen minden állat istállóba került, ahol minőségüknek megfelelően takarmányozták őket. Az állatok életük során tehát valamennyi tartásmódon átestek, így minden helyzetben kiválóan megállhatták a helyüket. 4. Ebből kifejlődhetett egy viszonylag magasszintű állatkereskedelem. Elsősorban a vásárokon vált messze földön híressé a kismarjai szarvasmarha, de nagy jószágexportáló társaságok is előszeretettel jöttek le a kismarjai gulyára állatokat venni. E kiváló és organikusan fejlődő állattartási forma a trianoni békeszerződés után megszakadt erdélyi kapcsolatok folytán 1920 után sorvadásnak indult, de jellemző mozzanatait az 1960-as évekig megfigyelhettük. Itt jegyezzük meg, hogy a tej termelése e rendszeren belül alárendelt szerepet töltött be, így nem véletlen, hogy itt az 1950-es évekig a magyar szürke marha tenyésztés volt uralkodó jellegű. 1940-ben egyik regionális központnak jelölték ki s itt két törzskönyvezett tehéncsordában mintegy 400 db tehénen folytattak tejtermelési kísérleteket. A szarvasmarha mellett a ló inkább a XX. században vált mind népszerűbbé bár a nagyobb gazdák korábban is tartottak az ököriga mellett lovat is. Kismarjában a lovak minőségének megválasztására általában nem fordítottak olyan nagy gondot, mint más környező falvakban. A ló főként a feltörekvő kisparasztok igásállata volt, akik kevés saját földdel rendelkeztek, így feles, bérletes művelésre kényszerültek, fuvaroztak s mind nagyobb súlyt helyeztek az intenzívebb földművelésre. A régi lovas gazdák fontos nyári mellék keresete volt a nyomtatás. Bármennyire másodlagos volt azonban a lótenyésztés, mindig tartottak legalább egy ménest, amely tavasztól őszig kint hált a legelőn. Korábban a Nagykút környékén volt a „csikó karám", az 1930-as években a falu déli oldalán, a kertek védelmében építették fel hatalmas szálfákból a ménes karámját, a kollátot, mellette a csikós számára a szalmával fedett pásztorkunyhót. Még a két világ12 Egy falu az országban
