Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 26. Debrecen, 1974)

Varga Gyula: A bolgárkertek és a magyar konyhakertkultúra

zöldséges-, dinnyés-, sáfrányos-, hagymás-, gyümölcsös-, szőlős- stb. kerteknek. A királyi és a mezővárosok körül a különböző rendeltetésű kerteknek egész hálózata alakult ki/' E kertek közös jellemzője, hogy nem vettek részt a telki földállomány mozgásában, periodikus újraosztásában, nyomásokra tagolódásában, hanem a telkeket birtokló parasztok, polgárok, tisztségviselők kerítéssel körülhatárolt, zárt területét alkották. így idővel bizonyos mértékig el is válhattak a fundustól, és - mint a jobbágyok, polgárok saját földjei - külön adás-vétel tárgyát is képezhették. A zárt kertek tulajdonosai aztán a falu-város közösségen belül, kertenként bizonyos mértékig autonóm kis csoportokat, gazdaságokat, hegyközségeket is alkothattak. E hegyközségek annak ellenére, hogy heterogén társadalmi elemeket fogtak össze, minden esetben demokratikus formák között működtek. Maguk választottak elnököt, kerülőt (csőszt), kisebb kihágásokban önmaguk bíráskodtak. E hegyközségek, kertgazdaságok eddig kevésbé kutatott, igen érdekes fejleményei a magyar gazdasági életnek, pedig fontosságukat az is bizonyítja, hogy a XX. században külön jogszabályok, sőt törvJnyek foglalkoznak velük, szabályozzák működésüket (Pl. az 1938. XXXI. te, az ún. Hegyközségi törvény). A kertek termeléstechnikai rendjében a századok folyamán alig történt változás, így legfontosabb jellemzőit a XIX-XX. századi egyre gazdagodó források tükréből megismerhetjük. ' Részletezés helyett csupán vázoljuk a legfontosabb ismereteinket: a) A falusi kertek kizárólagosan önellátási célokat szolgáltak. A kerti termények nem képezték árucsere tárgyát. (Jellemző, hogy bárkinek kölcsön sőt ingyen is adtak zöldbabot, tormát, kaprot és még egy csomó más kerti növényféleséget.) A piacra csak a városok körül élő termelők vittek minimális mennyiségű kerti terméket. b) A kertek gondozói csaknem kizárólagosan a nők. Ök vetik, ültetik, egyelik, gyomlálják, kapálják, szedik le a termést. Ök csépelik ki a magot, gondoskodnak eltartásáról, de ők is használják fel a konyhában. c) A terményfajták a paraszti háztartás táplálkozási rendjéhez igazodnak, ezt szolgálják. Leggyakoribb vetemények tehát a káposzta, hagyma, sárgarépa, petrezselyem, a különböző fűszernövények, mint a kapor, a sáfrány, gyömbér, ánizs, a torma, a XVIII. sz. óta itt honosodik meg a bab, borsó, paradicsom, saláta, paprika, zeller, az étkezési tök, sőt a burgonya és a napraforgó is (mint dísznövény). Spenótot, sóskát a falusi kertekben csak a XX. sz. óta termelnek, addig a vadon termő fajtákból gyűjtögették, éppen úgy, mint a gombát. d) A növények egy része a kertben is szinte félvad állapotban tenyészik. Nem vetnek pl. kaprot, csicsókát (Helianthus tuberosus L.), édes gyökeret (Glycyrrhiza glabra L.), hanem a véletlen folytán a kertbe került, a földből kihajtó példányokból néhány tövet meghagynak. Sok kertben gondozatlanul, vad állapotban tenyészik a torma és a sóska is. e) A kerteket a legújabb időkig a szántóföldeknél kezdetlegesebb technikával művelték. A talajt tavasszal ásták vagy kapálták, csak igen ritkán szán4 Pl. Debrecenben: Csapókert, Hatvan utcai kert, Homokkert, Disznotúrási kert, Csigckert, Köntöskert, Mester utcai kert, Patikás-kert, Libakert, Postakert, Scstakert, Tégláskert, Tócóskert stb. L. Zoltai, 1934. 5 Többek közt: Cseh, 1823; Pecht, 1834, Némethy, 1835; A bűbájos kertész..., 1836, 1907; Németh, 1910. Tóthfalusi, 1847; Caígóczi, 1854; Uhlarik, 1898; Kertész, 1900; Rozsnyai, 1906; Kardos,