Pápai Emese (szerk.): Kép - Író. Almási Tibor és Belovitze Ferenc több évtizedes múzeumi munkássága tiszteletére (Győr, 2015)
P. Szabó Ernő: Böhmék
P. SZABÓ Ernő művészettörténész, művészeti író nében: mindig hangsúlyozta, hogy nem az az igazi magyar festő, aki szépen lefesti a fenyők vagy a puszták világát, hanem az, aki a magyarság lényegi vonásait képes megmutatni. „Nézd meg a fehérjeit meg a méregzöldjeit!" - mondogatta. Hogy mire gondolt, azt a gyűjtő Sepsiszentgyörgyön értette meg, ahol egy alkalommal egy teremben csupa Nagy Albert-művet állítottak ki. Figyelmébe ajánlotta Fülöp Antal Andor műveinek tisztaságát, Kemény Zoltán és Etienne Ftajdu szobrászatét is. Egyszer elmentek vele Madridban a Pradóba, ott azt mondta: „Először nézzétek csak Velazquez műveit, akkor megtanuljátok, mi a festészet." Ha a szülői példa a pozitív hatást jelentette, ifjabb Böhm József gyűjtővé válásának volt egy másik, éppenséggel negatív mozzanata is. Nevezetesen az, hogy a nagy nyugati múzeumokban nem látta magyar alkotók műveit. Ennek hatására határozta el, hogy megpróbál erdélyi művészek alkotásaiból nívós gyűjteményt létrehozni. Folytatta a nagybányaiak gyűjtését, vásárolt például Jándi Dávidot, de kolozsváriakat is, például Fülöp Antalt, Tasso Marchinit, és elkezdett szászok képeivel is foglalkozni. Tudni kell, hogy az erdélyi szász művészet múzeuma Heilbronn mellett, Gundelsheimben van, a többi között Mattis-Teutsch János, Hans Eder, Henri Nouveau, Fritz Kimm képeit őrzik ott, s amikor elkezdte tanulmányozni őket, a múzeum igazgatója, Joachim Marius Tataru, félig román, félig szász, meglepődött, hogy őt ez érdekli, de szívesen kalauzolta, később pedig segített művekhez jutni is. így sikerült összehoznia egy mintegy tizenöt-húsz képből álló szász gyűjteményt. Úgy tapasztalta egyébként, hogy a legtöbb szásznak mind Mattis-Teutsch, mind Nouveau túl modern volt, az utóbbi húszas években született munkái közül néhányat egy hamburgi illetőtől vásárolt meg, akihez a hagyaték egy része került. Berlinben viszont Lakner László alkotásait fedezte fel. Ot Jovián György festőművész tanácsára kereste meg — ahogyan Jakobovits-csal, vele is sokszor beszélgettek arról, hogy az igazi gyűjtőnek mindig saját korát kell gyűjtenie —, amikor elindult a külföldi magyar, közép-európai gyűjtés. Arra is rájött, hogy Németországban élve nem ismerheti igazán a Magyarországon élő művészeket. Lakner Lászlót úgy hét-nyolc éve ismerték meg, és szerencsére láthatták jó néhány olyan művét is — az írásos műveket, a könyveket —, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években születtek, amikor kiment Németországba, és bizonyítania kellett, bizonyítani akart. Tanácsot is kértek tőle a gyűjtéshez: „Kiket ajánlasz?" kérdezte a gyűjtő. „Olyan jó nincs más, mint én, de keresd meg például..." És ifjabb Böhm József így ismert meg különböző szászországi alkotókat. De persze már akkor elkezdte érdekelni, hogy kik azok, akik korábban nem a szocialista realizmus felé tájékozódtak, amikor 2000-ben Freibergbe kerültek. Ismert neveket lehetett venni még viszonylag jó áron, mert az itteniek valahogy nem kerültek bele a műkereskedelem világába, nem voltak a fordulat nyertesei. A drezdai Eberhard Göscheltől például 137
