Szögyi G. Vilmos: Hölgyek és urak Győri Milleniumi naptára az 1896-os évre. Győr, 1895.

Itt, érezze magát legjobban, ide térjen pihenni, hol az asszony gondja lesz a rend fentartása, a tisztaság és takarékosság. Ha munkától törődötten hazajön, tisztán találja a lakását, rendben az Íróasztalát, a ruháit, délben párolgó leves várja az asztalon — meg a menyecske csókra vágyó eperajka, ki a konyhában kipirult arczát boldogan hajtja a fáradt férj vállára. Mert nem mindig a gazdagság, a pénz a boldogság kútforrása ! Dolgozni a jólétért, a munka gyümölcsét megelégedetten élvezni, ez az élet fénye, dicsősége, öröme. A házasélet egyik legfőbb kelléke a bizalom. Ne legyen az aszszonynak titka a ura előtt, viszont a férjuramnak sem szabad mindent elhallgatnia. Mert hisz legtöbbször ezen alapszanak a félreértésekből származó családi jelenetek, czivódások, mi mindig egy-egy tátongó űr a házasok közölt, s őket egymástól eltávolítja, elidegeníti. Nyíltan, egymás szemébe tekintve kell végigküzdeni az életet! Ne legyen a férj durva, goromba, hanem igen is nyájas, kedélyes. Szabad idejéből szenteljen a feleségének is, de ne kívánja az asszony azt hogy mindig a »nyakan üljön*. Aki egész nap fárad, dolgozik, az megkívánja és megérdemli a szórakozást. Keresse fel a társaságot, barátait, természetesen mindenütt a jó uton haladva, de boldogan várja még itt is az időt, hogy felesége ölelő karjaiba mehessen. A házastársak tanulják meg egymás gyengéit elnézni, simítani. Nem ám nyelvelni, mint sok asszony és verekedni, mint némely férj szokta. Mert legtöbb esetben az asszony nyelve az, ami felingerii a férjet! Ez az oka, hogy a férfi, ki a családi életben menyországát vélte feltalálni, pokolba jutott! — Azért tartsuk meg azt a jó magyar közmondást: »asszony, hallgass ! Én mindig magas, vállas, barna, körszakállas férfit képzeltem a férjemül. Mióta csak »nagy leány«-nak hivnak, mindig vártam ezt az alakot, hogy elibém toppan. A sors még eddig nem hozta elém »azt«, ki megfelelt volna várakozásaimnak, mig az este egy irodalmi estélyen vettem részt, s amint figyelemmel hallgattam Eötvös regényalakjainak bírálatát, éreztem, hogy valakinek a tekintete rajtam csüng Feltekintek — ime a szemközti ajtóhoz támaszkodva áll egy férfi, rámosolygok, hisz ismerem őt képzeletből, ő az a barna, körszakállas deli . . . Én nem tudom mit olvasott le az arczomról, de a felolvasás végén atyám egy jóbarátja által hozzám vezetteti magát, ki bemutatja : N. fővárosi hírlapíró. Ebben a pillanatban azt hittem, hogy ez »az«, neki kell lennie. De biz nem igy történt ! Néhány udvarias szó váltása után elváltunk egymástól. Én szüleimmel haza jöttem, ő pedig a legközelebbi vonattal a fővárosba utazott — mert hát házas ember!* & mitől I©g}0;"b"feëUâ iélt. — Majdnem megtörtént igaz történet. — Irta : Czaich T. Gyula. Ritka műveltségű, kedves nö volt az öreg Szombat János bácsi, tónádi takarékpénztárnok leánya Juliska, azonfelül — mint mondják — szép és igen csinos, azért a városban nem is hivták öt máskép mint a „szép özvegyinek, mert — hogy ne feledjük — Juliska már boldogított volt egy fiskálist, de miért, miért *) E levél pályadíjnyertes válasza Stumpf Katinkának a „Magyar Hirlap"-tól felvetett kérdésre. , Temérdek levél közül hatot választott ki a zsűri és egy ló'n a nyertes. A pályadijat : egy gyönyörű csokrot, aranyfeliratu széles rózsaszín szalaggal, 1895. febr. 15-én a „Magyar Hirlap" három kiküldöttje, névszerint Hcltay Jenő, Bródy Ernő és Margittay Zoltán kézbesítette Stumpf Katinkának : a nehéz probléma szerencsés megoldójának. Szcrk.