Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Tóth László: Tisztelgő reminiszcenciák a kilencven éves dr. Barsi Ernőről
TÓTH LÁSZLÓ TISZTELGŐ REMINISZCENCIÁK A KILENCVEN ÉVES DR. BARSI ERNŐRŐL és azonnal megadja annak lingvisztikái, vagy néprajzi magyarázatát, esetlegesen összehasonlítja mai, korszerű eszközök használatával. Ezért eltekintünk a kötetben szereplő, dúsgazdagon elővezetett, a népi érték szempontjából kiválasztott szépirodalmi és néprajzi forrásanyag ismertetésétől (ezeket el lehet olvasni a kitűnő kötetben) és inkább a tudományos igényű, történeti, irodalmi és etnográfiai magyarázatok leírására helyezzük a hangsúlyt. A különböző dokumentációkat (földművelés, pásztorkodás eszközei, női és férfi viseletek, öltözködési szokások, állattartás, szüretelés, aratás, cséplés, lovakkal történő gabona nyomtatás, népdalok, népi hangszerek, népmesék, hiedelmek, mondókák gyermekjátékok, tájszavak, régi magyar szókincsállomány, családi ünnepek, népi kézműves ipar, len- és kenderfonás) csupán vázlatosan érintjük. A hosszúnak tűnő listának vannak hangsúlyos szerkesztési, koncepcionális részei, melyek szakmai erősséget és hitelességet adnak az egész munkának. Ilyen hangsúlyos gondolati elem a magyar nemzeti érzület és hazafiságot kifejező művek egész sora a költői alkotások kiválasztásánál. A magyar nemzeti érzés egyébiránt megkülönböztetetten szerepel Barsi Ernő minden munkájában, tetteiben és gondolkodásában. Barsi Ernő plasztikus összehasonlítást tesz: 1843-ban a Honderű című lap szerkesztője „művelt irodalmi nyelven” így bíztatja a honleányokat a hazaszeretetre: „engedjétek bájvirággá fakadozni gyönyörű szemeitek édes sugarában s honszerelmes lehelletetek drága kéjlegében”. „De másképpen szólt a magyar nép dalaiban arról — sóhajt fel Barsi Ernő —, hogy szereti a hazáját!” (30. old.) Itt van példának Az elindultam szép hazámbul... kezdetű népdal, melyben fájdalmasan és lírai finomsággal fejeződik ki a honvágy érzése és hazájába való visszatérés szándéka. Petőfinél ugyanez az érzés a Honfidal című versében egyszerű, nemes szavakkal gyönyörűen tesz vallomást a hazához fűződő viszonyáról és a hazaszeretet érzéséről: „Tied vagyok, tied hazám! / E szív, e lélek; / Kit szeretnék, ha tégedet / Nem szeretnélek?” Arany szomorú emlékezettel szól a parasztok és a szegény rétegek dicsőséges helytállásáról az elbukott szabadságküzdelemben: „Mikor rozsda vert ki a sarlót, ekét, kaszát / S éhen-szomjan védte a magyar hazát.” (52. old.) Tompa Mihály: A gólyához című versében a „délen valahol” bujdosóknak üzeni: „Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk / Mint oldott kéve széthull nemzetünk...!” (94. old.) Ilyen drámaian keserű hangulat volt az 1848-as szabadságharc leverése utáni években. Ennek fél évszázaddal később, a trianoni békediktátum idején lett tragikus aktualitása. Akkoriban reális veszély volt, hogy „széthull nemzetünk.” A mű másik szerkesztési „erőssége” a népdalanyag kiválasztása, amelynek darabjai általában ismeretlenek a nagyközönség számára és többnyire nem szerepelnek a három nagy dalciklust tartalmazó köteteiben sem (Daloló Szigetköz, Daloló Rábaköz, Daloló Őrvidék). Barsi Ernő a könyvében nem egy földrajzi, néprajzi tájegységről gyűjtötte össze a népdalokat, hanem arra törekedett, hogy a népdalok szövege minél jobban kifejezze a költői gondolatok népi eredetét és gyökerét. Ehhez pedig az egész ország népdalkincse kellett, beleértve az elcsatolt területeket is. Barsi Ernő nagy szeretettel nyúlt a népi mondókákhoz egy-egy szépirodalmi kifejezés kapcsán. Kiváló példája ennek Aranynál „Kebelén kenyere, hátán volt a háza.” Olyan szegény emberről van szó, akinek „semmije sincsen. Se kenyere a megélhetésre, se háza, hol a fejét lehajthassa.” 19
