Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Tóth László: Tisztelgő reminiszcenciák a kilencven éves dr. Barsi Ernőről
ARRABONA 2010.48/ 1. TANULMÁNYOK A szigetközi Halásziban lejegyzett mondóka: „Heje-huja babszerda, a hamvazó szerda, / Kössünk lányok törzsököt a halászi útra. / De elkukorékolta a molnár kokassa / Az ő szerencséjükre, e rövid farsangra.” A balázsolás töredékes befejező része, amint a férjhez ment lány kötényének hátul csorbakötött kötőjére akasztottak úgy, hogy ne vegye észre, s nevették, amint ment az úton a reá aggatott törzsökkel (kukoricacsutka). A reformkor évtizedeiben a magyar nyelv megújítása mellett megújult nemzeti tánckultúránk is, felhasználva a néptánc formanyelvét: a „verbunk és a csárdást is magába foglaló új táncstílus alakult ki, mely által a tánc méltóságteljesebb, patetikusabb lett, karakterét hangsúlyozza a zene is pontozott ritmusával és lassú kíséretével” — állapítja meg a szerző. (55-56. old.) Arany János: Leteszem a lantot című versében a lant szó szimbolikus értelmet kapott; a kifejezést az értékes költészetre vonatkoztatta a nagy magyar költő. A lanton kívül Arany János a népi hangszerek egész arzenálját használja a nevük, készítésük módja és hangszínük érintésével. A kötet szerzője kutatta ezeket a népi, primitív hangszereket anyaguk, készítési módjuk, hangjuk jellege szerint. Ezek egy része gyermekjátéknak is minősül (fűzfasíp, lyukas kulcs, tökszár, cirokhegedű, hagymabördő, bürök), a másik részük népi hangszernek tekinthető, ám többségének volt használati funkciója is (kolomp, furulya, kanásztülök, csengő, duda, csimpolya, tilinkó). (57-61. old.) A következő strukturális nóvum a tájnyelvek és tájszavak használata, melyeket a szerző provinciális szavaknak nevez. Ilyen szempontból a „legértékesebb” költő Csokonai Vitéz Mihály. A Dorottya. A dámák diadala afársángon című művében tiszántúli és dunántúli régi kifejezéseket használ vidám és ironikus történetében. Ragadjunk ki néhány jellegzetes szót a műből: a „rakonca” a parasztszekér egy alkatrésze, így mondják Dunántúlon. A Kisalföldön a nyomorúdon lévő két kis pockot nevezik így, mely megakadályozza a szekér rúdjának 180 fokos elfordulását. A „ludgégét” csigatésztának nevezik a Tiszántúlon. Ezekről maga Csokonai is készített néprajzilag hiteles és pontos leírást megjelölve a táj, vagy a helység nevét. Barsi nagy érdeme, hogy a szóban forgó tájszavakat dokumentálta: feltüntette a tájszavak előfordulási helyét, eredeti népnyelvi formuláját, ezzel mintegy kiegészítette a költő dicséretes lingvisztikái dokumentációját. (7-24. old.) A Dorottya harmadik könyvében „pudlis szekér” szerepel, itt a pudlis szó a puli kutya régies tájnyelvi alakja a Dunántúlon, ugyanitt a piacot piarcnak nevezték. A „húshagyó” régi mondókában szereplő gúnyszó, azokra a lányokra vonatkozik, akik a farsang idején nem tudtak férjhez menni. Ez a kifejezés szerepelt egy mondókában is, amit Lajtha László jegyzett le Szennán 1934-ben: „Húshagyó, húshagyó, / A lányokat itt hagyó. / Húshagyó, húshagyó / Itt maradt az eladó.” (13-14. old.) Ám nemcsak a férjhez nem ment lányokat, de a meg nem házasodott legényeket is érte némi gúnyolódás. Csokonai Dorottyájában „Tőkevonás” ceremóniáról írta jegyzetében, amely az alföldi változatnak felel meg: „Szokásban vagyon sok helyen, hogy mikor a fársáng elmúlik, a meg nem házasodott férfiakkal és a férjhez nem ment leányokkal valamely darab fát vagy tőkét mulatság okáért megemeltetnek vagy a helyéről más helyre vonatnak.” A burgenlandi Őrvidéken Barsi Ernő adatközlője, Lisztné Ferber Mária mesélte el az agglegények fahúzási büntetését: „Ha farsangkor nem nősült meg senki, akkor fát húztak. Az a nagy szálfa vót a 20
