Székely Zoltán (szerk.): Arrabona - Múzeumi Közlemények 48/1. Ünnepi kötet a 90 éves Barsi Ernő tiszteletére (Győr, 2010)
Tanulmányok - Tóth László: Tisztelgő reminiszcenciák a kilencven éves dr. Barsi Ernőről
TÓTH LÁSZLÓ TISZTELGŐ REMINISZCENCIÁK A KILENCVEN ÉVES DR. BARSI ERNŐRŐL menyasszony. De úgy vót, hogy ha a legények közül valaki meg akart nősülni, azt addig nem hagyták, mert akkor nem lehetett vóna fát húzni. A szálfa elől rá vót téve egy illen kétkerekű szekérre, mert nyújtó nem vót rajta, hátul meg a földön csúszott. A fát az agglegények húzták be. A legöregebb vót legelöl, aztán a fiatalok, ahányan hozzáfértek. A fán vót a vőlegény (álvőlegény). Szmokingba, cilinderkalapba, fölvirágozva. A lányok mind felöltöztek koszorúslánynak. Nem húzták a fát, csak a fa mellett mentek.” (14-15. old.) A pásztorkodás ősi mesterségét is említi Petőfi A puszta télen c. versében: „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával...” Gazdagon és pontosan mutatja be a szerző az egyes régi paraszti foglalkozásokat, a földművelés eszközeit, melyek néprajzi, de még inkább agrártörténeti szempontból számon tartható értéknek számítanak. A „nyomtatásnak” nevezett eljárás során (cséplőgép nem lévén) körbe-körbe járatott lovakkal tapostatták ki a szemet a gabonából. Igen értékes a Horváth János-féle leírás a nyomtatás eszközeiről és szakaszairól. Ady a Titok arat című versében a régi nyomtatás utáni magtisztítás eszközét, a rostát használja jelképül az igazságot tevő ábrázolásánál: „Kezében óriás rostával / Áll az Idő és rostál egyre...” A kicsépelt búzát régen lemázsálták: „Álommázsát hordok magamban...” (126. old.) A két őselemnek, a tűznek és víznek szimbolikus jelentése van nála: „Óh, mint tudunk égni, szeretni” — írja a Kihűlve című versében. Másik versében valósággal felkiált: „De mégis oly jó volna égni!” Arany János a dob formájú, dongás faedényt csobolyónak hívta, az ekét járomnak, a pitvar (a falusi ház előtere), melyről egy ajtó nyílt a szoba és a komora (kamra) felé. Petőfi a „csoroszlyáról” írt verset. A csoroszlya: az ekevas elé függőlegesen erősített, kés alakú éles vas, mely felhasítja a földet. Ugyancsak Petőfi írta a János vitézben: „Hat címeres ökör sétál a szekérrel / Legelői a hajszás nagy csengettyűjével.” Címeres ökör, nagyra nőtt, s felfelé hajló, hosszú szarvú szarvasmarha, általában jobboldalra fogták be az igába és „hajszás”nak szólították, a baloldalit viszont „kezes”-nek hívták. A Bolond Istókban járomnak nevezi az ökör nyakába tett igát. A szerelem átka c. versében írja: „Saját paripáját a saraglyához köté.” A saraglya (Dunántúlon saroglya) a szekérderéknak hátulsó végét lezáró, fából készült, lecsatolható rácsszerű szerkezet. Tompa Mihály Népdalok c. sorozatának Vili. darabjában olvashatjuk a „fakószekér” kifejezést, mely a vasalás nélküli — vagyis értéktelen, olcsó — szekeret jelenti. (83. old.) A népi hiedelemvilág széleskörű hatással volt az irodalomra, mind történeteiben, mind a szóhasználatában. A garabonciás deák alakját a népi hiedelem több formában is megőrizte. Csokonai garabonciását két szigetközi hiedelemtörtént igazolja. Soós Antal, az utolsó dudát készítő szigetközi pásztor és a cikolaszigeti öreg Cikhart bácsi hiedelmi vízióját dr. Timaffy László dokumentálta. Ők is, Csokonaihoz hasonlóan, a garabonciás deák hiedelmi történetében szintén vihart, „csúnya nagy felhőket és forgószelet” vizionáltak, mely még a fákat is kidöntötte, villámokat szórt, nádtetőket gyújtott és nagy kárt okozó jégveréssel is járt. Ennyit Barsi Ernő 130 oldalas igen jól sikerült könyvéről. A távoli szekerek című kötet fényes bizonysága annak, hogy a szerző végtelenül elkötelezett a folklór és a néprajzi értékek kutatása iránt, érti és rajongva szereti tanári mesterségét. A nemzet szolgálójaként megszállottan vizsgálja a kultúra nemzeti vonulatait, 21
