Arrabona - Múzeumi közlemények 35/1-2. (Győr, 1997)

Ernő Barsi wurde 75 Jahre alt - Horváth Győző: Emlékezetes találkozások dr. Barsi Ernővel

Könyvek, tanulmányok, cikkek tucatjai egy gazdag életpálya tanúi. Évtizedek óta forgatják a pedagógusok, művészeti csoportok vezetői. Ernő bácsi írásainak és szavainak h'rtele van. A gyakorlatias tudnivalókon kívül serkent, buzdít és beavat abba a fáradságos, ám rengeteg örömet jelentő munkába, aminek O mindvégig megszállottja. Álmodozó lenne? Aligha. Hogy hisz abban, amit végez, az nem kétséges. Ebből a meggyőződésből táplálkozhat életereje és optimizmusa. Jó a közelségében lenni, mert bennünk is hamarabb fellobbanhat a tenniakarás vágya. Milyen lelkesen csatlakoztunk egy-egy munkához, amibe bevont bennünket. A jó tanár tudja, hogy mihez és hogyan nyerje meg tanítványait, őszülő fejjel is örülök elismerő bólintásának. Vajon tudja-e, milyen boldoggá tett, amikor "becsempészte" kiadványaiba az általam gyűjtött, nevemmel jelölt dalokat? Sokszor hallottam előadásait, és bizton mondhatom, ezideig nem ismerek nála jobbat, nagyobbat. Ezt a titkot próbálom megfejteni. Nem pontokba szedi érveit, hangjának rezdülésével érzékelteti mondanivalóját. Újból és újból meglep imponáló műveltsége. Verset mond Gárdonyitól, pataki diákdalt dalol, idézi szószerint Kodályt és Bartókot. Ahogyan Sályban, Győrben és a Rábaközben, úgy a magyarságismeretben is otthon érzi magát. Mégis kutat, mégis tanul ma is, mint az egykori pataki diák. És mint egy utazó nagykövet diafilmek kockáin viszi távoli vidékekre Rábaköz gyermekjátékait, hímzéseit, Ida néni gyönyörű munkáit, a kapuvári és csornai lányok viseletét, a szanyi dudás Juli néni gesztusait, és hozza Erdély fazsindelyes templomait, tájait és embereit. Viszi és hozza népe szeretetét. Egyszer egy előadására "betévedt" valaki. A végén azt kérdezte, - Ki ez a csupaszív ember ? - Ő Barsi Ernő! Tudós néprajzkutató, tanszékvezető, de főként TANÍTÓMESTER, olyan lámpás, aki nem csak világít szerényen égve, de melenget is nagy szorgalommal és alázattal. 1995 nyara: Szany, honismereti tábor. Ernő bácsi előadása nélkül nem lehetne teljes a programunk. A kastélyból kiszűrődik az ének: Ezért a kislányért de sokat szenvedtem, Rábából a vizet kalánnal kimertem... Fiatalokról, szerelemről szól a dal, fiatalok hallgatják csendben, érdeklődőén az előadást. Egyszer a vetítővászonra, másszor Ernő bácsi átszellemült tekintetére figyelnek. Odakint is, idebent is forróság van. Aztán megszólal a hegedű. Előbb egy helyi népdal egyszerű szépségében, majd egy feldolgozás csendül fel, felöltöztetve Halmos László harmóniáival. Az előadást követően igyekszünk a csornai vasútállomásra, mint harminc éve, csak most nem lőcsös szekéren, hanem autóval. Mint mindig, most is kevés az időnk, sietni kell. Megered az eső, egyre hangosabban veri az autó tetejét. Bosszankodom, hogy pár percet igazán várhatott volna. Ernő bácsi csendesen megszólal: - Nagyon kell ám az eső, szomjaznak a földek. Mennyire igaza van - gondoltam restellkedve. Elértük a vonat indulását. Egy alkalmi pulóvert terítek Ernő bácsi vállára, hogy meg ne ázzon. Sok helyen várják. Nagy szükség van Rá. Elköszönünk egymástól. Az ablakon át még egy kedves atyai jótanács: Győzőkém, aztán vigyázzon magára! És mindegyikünk indul a maga útjára. Én pedig azóta is készülök a következő találkozásra. Horváth Győző ARRABONA 35/1-2.