Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. – Alba Regia. A Szent István Király Múzeum Évkönyve. 34. 2004 – Szent István Király Múzeum közleményei: C sorozat (2005)

Tanulmányok – Abhandlungen - Demeter, Zsófia: Dr. Ecsedy (Havranek) József töredékes visszaemlékezése. XXXIV. p. 127–136. T. I–XII.

Király" szálloda éttermében cigány mellett nagyokat mulattunk. Több lánynak is udvaroltam, de egyik sem volt veszélyes. Végül - kb. 1910-ben - megismerkedtem egy új bálozó lánnyal, kinek anyját és idősebb nővérét már ismertem. Boda Marinának hívták, apja az Aba községhez tartozó Boda-Kajtor nevű kb. 1000 magyar-holdas birtok tulajdonosa volt. Eleinte csak a bálokon találkoztunk, majd később látogatást is tettem náluk. Akkor már atyja eladta birtokát Csihás Béla, Bácskából odaköltözött birtokosnak s ő Abán vett egy szép kúriát, nagy díszkerttel, gyümölcsös és veteményes kerttel és 30 hold belsőséggel. Amint kölcsönös vonzódásunk mind melegebbé lett, találkozásaink is gyakoribbá lettek. Időközben választottak meg aljegyzőnek s miután Marinával megszerettük egymást, az О beleegyezésével elhatároztam, hogy megkérem a kezét. Titkunkba beavattuk édesanyját, aki szívesen fogadta e szándékomat, úgy szintén az én szüleim is. Akkor már 31 éves voltam, ideje volt megházasodni! 1912. szeptemberében, Mária napra, kimentem gratulálni s egyúttal megkértem Marina kezét atyjától. Az öreg úr végtelenül szolid, csendes ember volt. Egy csepp szeszt sem ivott, nem dohányzott s azt hiszem soha életében nem mulatott cigány mellett. Tájékozva lévén az én elég zajos életemről, nem valami nagy lelkesedéssel fogadta kérésemet. Mint utólag megtudtam, egyik veje, Tarján Ernő, ki fehérvári lakos és leendő apósomhoz hasonlóan a szeszes italnak és a cigánynak esküdt ellensége volt, úgy festett le előtte, mint aki nap-napután egyik kocsmából ki, a másikba bemegy s csak a cigányak, italnak, mulatságnak él. Ez volt az oka, hogy nem adott végleges választ kérésemre, hanem egy évi próbaidőt kötött ki. Persze ez minékünk igen fájdalmas meglepetés volt! De végre ez a nekünk oly hosszú év is letelt s bár közben éppen egy cigányos mulatásból kifolyólag egy igen súlyos feltételekkel megvívott kardpárbajom volt (nehéz kardokkal, bandage nélkül, harcképtelenségig, amelyben ellenfelem, egy megyebeli zsidó nagybérlő, lett két súlyos sebesüléssel harcképtelen s én csak a bal kulcscsontom felett, de 2 cm-re a főütőértől kaptam egy vágást) és ezért 3 napi államfogházra ítéltek, apósom mégis rászánta magát, hogy beleegyezzen házasságunkba. Az esküvőt 1913. szept. 14-re tűztük ki. Fehérváron a Megyeháztéren vettem ki egy II. emeleti 3 szobás lakást. A nagy konyhából egy kis cselédszobát, a hálószobából pedig - az elég nagyméretű alkov elfalazásával - fürdőszobát rekesztettem el. Hogy az akkori életviszonyokról némi képet nyújtsak, megjegyzem, hogy havi fizetésem akkor 200 korona volt és 35 korona negyedévi lakpénz. Ezenkívül apósomtól kaptunk negyedévenként 100 kor. apanázst. Kerti terményekkel (krumpli, bab, zöldségfélék stb.) Apám látott el bennünket, ugyancsak tőle évente egy hízott disznót is kaptunk, teljesen feldolgozva. S ebből az összegszerűen csekély jövedelemből gondtalanul megéltünk, jó szakácsnőt tartottunk és szórakozásra is tellett! Az esküvőt természetesen Abán tartottuk. Csak menyasszonyom nagybátyja, mint násznagya, két nővére (Tarján Ernőné és Dr. Erdélyi Aladárné) férjeikkel, lánynővére Dodi (később Csihás Béláné) s az én részemről szüleim és nővérem férjével (aki az én násznagyom volt) vettek részt az esküvőn. A menyasszonyi kocsi fehér virágfüzérekkel díszített négy lovas hintó volt, szép négy szürke lipicai volt befogva s a bakon, a magyar ruhás kocsis mellett díszruhás (mentés, csákós, tarsolyos, kardos) megye-huszár ült. Templomba menet a menyasszony és násznagya, a következő kocsiban pedig én és násznagyom ültünk (szintén díszruhás megyehuszárral a bakon), visszafelé már mi, az új házaspár ült négyesben. Persze a násznép is fogatokon vett részt a menetben. A lakodalmi ebéd után - amit a szobalányon kívül a két megyehuszár szolgált fel - átöltöztünk, becsomagoltunk és érzékeny búcsúzkodás után a négyesfogattal behajtattunk Fehérvárra a vasúti állomásra, hogy két hétre Siófokra menjünk „nászútra". Az állomáson még meguzsonnáztunk s itt megtörtént velem, hogy szórakozottságból csak az én uzsonnámat fizettem ki s újdonsült feleségemnek kellett figyelmeztetni, hogy most már az övét is nekem kell kifizetnem! Siófokon Dr. Kováts Lajosék, régi közös jó barátaink szívességéből egyik - két szobás, vérandas - villájukban laktunk s vendéglőben étkeztünk. Mindvégig gyönyörű időnk volt, úgy, hogy többször fürödhetrünk is a Balatonban. Két hét után hazatértünk új otthonunkba, hol zavartalan boldogságban éltünk 1919 év végéig, amikor alispánná választatván, beköltöztünk a Megyeházába. Közben már megszületett Máriánk, majd egy évre rá Józsi fiunk. Apám - akkor már nyugdíjban volt - majdnem minden nap meglátogatott bennünket. A kis Máriát mindig térdére kellett ültetnie s ott lovagóltami, dúdolva hozzá, hogy „Fáj a kutyának a lába, megütötte a szalmába, ördög bújjék a kutyám lábába, minek ütötte meg a szalmába!" Szegény jó anyám akkor már beteges volt, őt inkább mi látogattuk és Ő már Józsi fiunk születését nem is érte meg, 1915. május 23-án meghalt. Apám sem sokáig élte túl, 1917 november 2-án elhunyt. Előtte való nap délutánján még találkoztam vele az utcán, midőn mindennapos tarokk-partijára ment a Vörösmarty-körnek nevezett casinoba s érdeklődésemre azt mondta, hogy már rég nem érezte magát olyan jól, mint most! S másnap reggel Ida nővérem - ki éppen látogatóba lejött Hozzá Bpestről halva találta az ágyában. Nagy temetése volt, sírjánál emlékbeszédben méltatták érdemeit s a város közgyűlése - emlékét megörökítendő a régi Malom utcát (ahol született) „Havranek József utcának" keresztelte el. A „felszabadulás" után azonban visszaállították a régi nevet. 132