Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

ezekben is, más városokban is ún. „Rácvárosok" keletkeztek. Maradtak paraszti sorban élő szerb szórványok továbbá Somogy megye északi részén, Tolnában, a Csepel-szigeten és Szentendre környékén is. Ezeknek szervezetileg semmi közük sem volt a határőrszervezethez, de — akárcsak a Határőrvidéken élő parasztokra — rájuk is kiterjedt az egymást követő uralkodók által sorra megerősített 1690. augusztusi privilégiumok hatálya. Ők is képviseltették magukat a magyarországi szerbek legfontosabb koordináló szervében, az ún. szerb nemzeti kongresszusokon, amelyek pedig a szerb hierarchia és a határőrszervezet — a két legfontosabb szerb intézmény — szoros összefonódásának eredményeként váltak életképessé. A szerb nemzeti egyházi kongresszusok intézménye semmilyen módon nem illeszkedett Magyarország hagyományos rendi kormányzatába. Sem az országgyűlésen, sem pedig a helyi önkormányzatokban nem voltak képviselve (ami természetesen nem vonatkozik az egyénileg megnemesített szerbekre). Részben a katonai kormányzaton, részben pedig a Bécsben felállított — a Magyar Kancelláriától független — ún. Illyr Deputation keresztül közvetlenül Bécshez kapcsolódtak. A kongresszusokat „rendszertelen időközönként" a szerb egyházi belügyek rendezésére hívták össze, rendszerint akkor, amikor az előző halála miatt új metropolita választása vált szükségessé. (Hogy ez az összefüggés mily szoros volt, jól mutatja, hogy miután az 1790. évi temesvári kongresszuson metropolitává választott Stefan Stratimirovic negyvenhét esztendeig töltötte be a méltóságot, egészen 1837-ig nem került sor újabb kongresszusra.) Noha a magyarországi szerb egyház éppen szerbiai fejének, a peci pátriárkának átköltözésével kapott szilárdabb szervezetet, a központ csakhamar visszakerült a török uralom alatt maradt Pedre, utóbb ettől függetlenül, a Karlócán vagy Belgrádban székelő érsek (metropolita) irányítása alatt fejlődött. Az utóbbit az alája tartozó — pankráci, varasdi, kostajnicai, károlyvárosi, budai, bácsi (szegedi), temesvári, verseci, karánsebesi stb. — változó számú püspök, valamint a világi — katonai és polgári — előkelők választották. (Amikor Bécs 1727-ben kísérletet tett a kongresszusnak ún. egyházi főtanáccsal való helyettesítésére, ezt 12 egyházi, 24 katonai és 36 polgári tag alkotta volna.) A metropolita legfőbb jövedelmi forrása — a hagyatékokon és az egyházi adókon túl — a dállyai (Verőce m.) uradalom volt, s egyes zárdák is rendelkeztek fekvőséggel, de ezek révén csupán korlátozottan folyhattak bele a vármegyei életbe.