Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)
Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)
A szerb kongresszusok túlnyomórészt valóban egyházi és az azzal szorosan összekapcsolt iskoláztatási ügyekkel foglalkoztak, tevékenységük azonban — azon az alapon, hogy a privilégiumokat az egész magyarországi szerbség kapta — lépten-nyomon maga után vonta politikai kérdések megvitatását is. Jobbára a privilégiumok vélt vagy valós megsértése kapcsán — tehát olyan gravaminális fromában, ahogy a 16-17. századi magyar országgyűlések is eljártak a királyi leiratok kapcsán, csakhogy persze jóval beszűkültebben. így aztán a kongresszusok nagy szerepet kaptak azon téveszme fenntartásában is, miszerint a szerbeket — érdemeik alapján, az 1690. áprilisi ígérvény értelmében — olyan önálló terület illeti meg Magyarországon belül, amelynek ügyeibe a magyar hatóságoknak nincs beleszólási joga, s amely közvetlenül az uralkodóhoz kapcsolódik. Az 1790. évi temesvári kongresszus már ennek a helyét is „kinézte": a magyar országgyűlés rendelkezése alá csak éppen visszahelyezett, magyar, német, román és szerb lakosságú Bánságot kívánt a szerb autonómiává alakítani. Az érvelés ingatag jogi, de annál erősebb érzelmi alapon nyugodott, ami állandó ösztönzést kapott magától a Határőrvidék létezésétől. Ez ugyanis ha de iure nem is, de de facto megvalósította az összefüggő, szerbek lakta területek különválasztását, s így benne — ha valaki nagyon akarta — a szerb autonómia előképét láthatta. Tág lehetőségeket adott az értelmezésbeli csúsztatásoknak az is, hogy I. Lipót egykoron magyar királyként rendelkezett a felszabadítandó területek berendezéséről, amit — igaz, erőszakoltan — úgy is lehetett értelmezni, hogy ha egy személyben dönthetett Magyarország „melléktartományainak" sorsáról, úgy azt nyilván megteheti az ország törzsterületén belül is. Az 1690. áprilisi diploma jogszerűen másnak aligha fogható fel, mint adott történelmi körülmények között született, csupán azokra érvényes rendezési elképzelések, amely a körülmények változásával érvényét vesztette. (Igaz, ugyanilyen ingatag alapokon nyugodott a király Szerbiához, Bulgáriához stb. való joga is, hiszen azokat a középkori Magyar Királyság sohasem birtokolta ténylegesen.) Az 1689-ben a császári hadakhoz csatlakozott szerbség katonái hozzájárulása közel sem volt olyan értékű, hogy feledtethette volna: nem érdemeikért cserében, hanem csupán a császári ügy támogatása miatt szorult helyzetbe került menekülőként nyertek bebocsátást Magyarországra. (Igaz viszont, hogy — mivel a magyar társadalom sem járult hozzá megfelelő mértékben saját országa felszabadításához — ezen az alapon éppenséggel jogosnak minősíthetők az abszolutizmus egyéb, a magyar alkotmány sérelmével hozott rendelkezéseit, köztük a szerbeknek adott — de csupán már csak
