Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)
Hermann Róbert: A megtorlás 1849-1859
börtönében elhunyt Lenkey Jánosénak van. Batthyány Lajos pőrének anyagát Károlyi Árpád német nyelvű közlése után végre magyarul, újabb forrásokkal kiegészítve olvashatjuk Urbán Aladárnak köszönhetően. A szabadságharc katonamártírjait pedig Bona Gábor két monográfiájából ismerhetjük meg. Mint az eddigiekből is kiderült, nem rendelkezünk részletes feldolgozással az 1849 utáni megtorlás történetéről. Ezért érdemes meghatároznunk azt, hogy mikortól és meddig beszélhetünk az 1848^-9-es szabadságharcban való részvétel miatti megtorlásról, és hogy kiket tekintünk a megtorlás áldozatainak? A megtorlás elveinek kialakulása 1848. október 3-án Lamberg altábornagy meggyilkolásának hírére V. Ferdinánd feloszlatta a magyar országgyűlést, s megtiltotta, hogy akár annak, akár az általa kiküldött Országos Honvédelmi Bizottmánynak a rendeleteit a katonai és polgári hatóságok teljesítsék. Magyarország teljhatalmú katonai parancsnokává és királyi biztosává azt a Josip Jellasics altábornagyot és horvát bánt nevezte ki, aki ezekben a napokban éppen a Komárom—Győr—Moson útvonalon igyekezett érintkezésbe kerülni a Latour osztrák hadügyminiszter által küldött erősítésekkel. Az október 3-i manifesztum adta meg a jelet a nyílt katonai ellenforradalomra Magyarországon és Erdélyben. Ezt követően mondta fel az engedelmességet a temesvári és nagyszebeni főhadparancsnokság, s ezáltal a bánsági és az erdélyi cs. kir. katonaság nagy része. Ettől az időponttól kezdve — a cs. kir. hatóságok felfogása szerint — minden olyan katona, aki a magyar hadseregben szolgált, a fegyveres lázadás bűnébe esett. Október 17. után Alfred zu WindischGrätz tábornagy, az Itálián kívüli cs. kir. hadsereg fővezére többször is felszólította a magyar hadseregben szolgáló cs. kir. tiszteket a közös zászlóhoz való visszatérésre. A politikusokkal kapcsolatos állásfoglalás sem váratott sokáig magára. November 6-án az uralkodó Kossuthot „és az általa támasztott lázadásnak részeseit" pártütőnek (tehát lázadóknak) és hazaárulóknak nyilvánította, és elrendelte, „hogy azok, a megérdemlett fenyíték alá vettessenek, egyszersmind mindazok, kik ezen pártütésnek engedelmeskednek, vagy akármiképp segédkezeket nyújtanak, a legszigorúbb büntetés alá vétessenek". Windisch-Grätz december 13-án, betörése előtt anyagi felelősségrevonással fenyegette azokat, akik „a korona, az állodalom és testületek, vagy egyesek birtokaiban" a magyar kormányzat „vagy cinkosainak rendeletéből" károkat okoznak. Győr elfoglalása után Kossuthot, az OHB tagjait és az OHB által kiküldött kormánybiztosokat „törvényen kívülieknek és földönfutóknak" nyilvánította, s elrendelte, hogy a hatóságok „a legszorosabb felelet terhe alatt (..) őket elfogják, és a legközelebbi katonai osztaléknak általadják". Azokat pedig, akik ennek ellenére „a pártütő kormánytól akármi csekély parancsot elfogadni, vagy annak engedelmeskedni merészelnének", rögtönítélő bíróság útján történő kivégeztetéssel", az ellenálló községeket felégetéssel fenyegette. Ehhez január 1-én hozzátette, hogy Kossuthnak, cinkosainak és a pártjukon lévőknek vagyonát zárolni kell. Február 11-én újabb proklamációban közölte, hogy „akinél Kossuth-féle felszólítás, vagy pártjától eredett akárminő iromány, levél, hírlap, 48
