Halmágyi Pál szerk.: V. és VI. Honvéd emléknap Makón. A szabadságharc 150. évfordulója 1998–1999. A Makói Múzeum Füzetei 95. (Makó, 2000)

Hermann Róbert: A megtorlás 1849-1859

sat. találtatni fog, rögtönítéleti eljárás alá esend, szintúgy az is, ki fegyvert eltitkol, vagy a népet engedetlenségre ingerli, minden postaigazgató vagy -tiszt, aki olyas Debrecenből keletkezett [valószínűleg: keltezett] irományt, levelet, felszólítást elfogad, vagy tán még odább is szállít, kötéllel fog büntettetni". A megtorlás tehát elvileg mindenkire kiterjedhetett, s Windisch-Grätz 1849. január 5-i pesti bevonulása után úgy tűnt, hogy a herceg kemény kézzel fog rendet csinálni. Windisch-Grätz ugyanis úgy vélte, hogy a főváros elfoglalásával összeomlik a magyar ellenállás, a hadseregek feloszlanak és Kossuthéknak menekülniük kell. Ezért vizsgálóbizottság elé idézte a magyar hadseregből 1848^19 fordulóján kilépett volt cs. kir. tiszteket, s rangfosztással, várfogsággal büntette őket. A kortársak azonban meglepve tapasztalhatták, hogy a cs. kir. fővezér a képviselőket és más politikusokat viszonylag rövid igazoló eljárás után szabadon bocsátotta. A megtorlás alá vonandók körével kapcsolatban a cs. kir. hatóságok és kormányszervek külső személyektől, így konzervatív magyar főuraktól is jócskán kaptak javaslatokat. Dessewffy Emil gróf 1848 novemberében Schwarzenberg osztrák miniszterelnökhöz eljuttatott memorandumában három csoportba sorolta a forradalom részvevőit: 1.) Kezdeményezők. Ide összesen öt személyt (Batthyány Lajos, Teleki László, Kossuth Lajos, Perczel Mór, Madarász László) sorolt. E kategóriához tartozónak vélte — bűnösség szempontjából forradalmi üzelmek vezetőit, összesen hét főt. 2.) Ide összesen 31 személyt sorolt, többnyire képviselőket, kormánybiztosokat, a radikális sajtó szerzőit. 3.) Ide főleg a mérsékeltebb reformereket sorolta, megnevezés nélkül. Dessewffy szerint az első kategóriába tartozókat ki kell végezni, a többieket pedig halálfélelem által arra kényszeríteni, hogy elhagyják az országot. Majláth János gróf 1848. december 1-jei emlékirata szerint a forradalom vezetőit rögtönítélő bíróság elé kell állítani, a kisebb, de gazdagabb bűnösökkel nagy pénzbüntetést kellene fizettetni, részben a háború áldozatainak kártalanítására, részben a háborús költségek fedezésére; a többieket pedig közkegyelemben kell részesíteni. Egy másik, névtelen, 1848. december 16. előtt keletkezett beadványa hét vezetőt és 27 nem kevésbé büntetendő „főcinkost" sorolt fel. A szabadságharc azonban nem bukott el 1848-49 telén. Windisch-Grätz pedig kénytelen volt rájönni arra, hogy túlzott szigorával inkább a forradalom táborában tartja a bizonytalankodókat, mintsem hogy elriasztaná őket onnan. Részben ezzel magyarázható, hogy a súlyos börtönbüntetések ellenére Windisch-Grätz fővezéri működése alatt összesen 13 főt végeztek ki, őket is nagyobb részt fegyverrejtegetésért, cs. kir. katonák hitszegésre buzdításáért, gerillacsapatban való részvételért, hadifoglyok meggyilkolásáért, illetve a bécsi forradalomban való részvételért. A Központi Katonai Vizsgálóbizottmány elé állították azt a két honvédtisztet is, akik 1849 februárjában Lipótvár feladása ellen szavaztak. Az ítélet halál volt, de sem Windisch-Grätz, sem az őt követő Ludwig Weiden táborszernagy nem hajtatták azt végre. A Windisch-Grätz fővezérsége alatt hozott és végrehajtott halálos ítéletek nem a politikai vagy katonai felső vezetés tagjait, hanem a közrendűeket, az ostromállapot szabályainak megszegőit sújtották. Jellemző tény, hogy ifjabb Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke, aki 1849. január 5-én hagyta el a testületet, némi vizsgálati fogság után már szabadlábon dolgozhatta ki 49