Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Olasz Sándor: A József Attila-i vershagyomány és a mai magyar irodalom

„Csomagodat ne bontsd ki, ha véginségre jutsz" (József Attila: Biztató) Ugyanez a szemlélet és hang a kései Kosztolányira emlékeztet — és semmiképpen sem a harcos, feladatvállaló Petőfire vagy Adyra. A Csomagold be mind... c. Kosztolányi-verset (1925) akár egy József Attila-kötetben is elrejthetnénk, s a gyanútlan olvasó talán észre se venné a csalafintaságot: „Csomagold be mind, ami volt, ami régen volt, ami édes, mind csomagold be, ami több, mint játék, szerelem, több, mint élet..." Az emberi lét végső kérdéseit faggató, a személyiséget védő, a személyiség fenyegetettségének hangot adó egzisztenciális irodalom — egyetemi oktatói és szerkesztői tapasztalatom alapján egyaránt mondhatom — igen komoly visszhangra számíthat ma. Kosztolányi így parafrazeálta Descartes-ot: „Különbözöm, tehát vagyok." Márai Sándor is azt írta naplójában: „személyiségnek lenni a legtöbb". — Azért, mert századunkban a sokféle színű diktatúráktól az amerikanizálódásig minden azon mesterkedik, hogy kiölje az egyes embert. „A technikai civilizációban csak a részletekre tudunk figyelni, az egészre soha" — írja Márai. A Levegőt! József Attiláját is idézhetjük: „Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak — elmék vagyunk! Szívünk míg vágyat érlel, nem kartoték-adat." Ezek az írók az értékek pusztulását egyértelműen veszteségként élték meg. Igaz, a bomló világrend valami elviselhetetlen teherként nehezedett már Ady Endrére is: „Egész világ szőttje kibomlott" — írta E nagy tivornyán c. versében. Az egyetemes felbomlás élményének döbbenete azonban József Attila lírájában válik dominánssá: „ami van, széthull darabokra" „a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol" (Eszmélet) „Ha rossz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett" (Judit) Az idézetek hosszan folytathatók. Ez a pusztulás-élmény (apokalipszisük után? újabbak előtt?) a mai magyar irodalomban is jelen van. A prózában például Krasznahorkai László kiváló regényében (Sátántangó). A lírából Kovács András Ferenc versét (Torzó — 1992) említem, amely ugyancsak a szétszabdalt világ vízióját adja: „mihez nyúlsz: mindjárt szétesik". „Az éden kristálytornyait" ledönti, széttöri minden. Még a szó is elválaszt. Kovács András Ferenc is torzót ír. Mások töredéket, 19