Halmágyi Pál szerk.: József Attila emlékülés 1995. április 11. A Makói Múzeum Füzetei 84. (Makó, 1996)

Olasz Sándor: A József Attila-i vershagyomány és a mai magyar irodalom

versszilánkot, vázlatot. A költők úgy érzik, elvadult világunkban eltűnik az ember. A vers is megrövidül, töredékessé válik, s a széteső világról könnyebben írható vázlatos vers. De ez már — túl minden tematikai hasonlóságon — másféle, a József Attiláétól teljesen eltérő világ. A továbbiakban ennek a másságnak az okait próbálom megvilágítani.. 1. A személyiségfelfogás változásai „A személyiség áldás és/vagy átok." — Hamvas Béla eme kijelentése a személyiség drámai otthontalanságára és kettős megítélésére egyaránt vonatkozik. „Mennyiben kell és lehetséges kilépni a személyiségből, ha az apokaliptikus idő fő okának éppen őt tekintjük, illetve mennyiben kell és lehetséges a személyiséget menteni, őrizni, ha az apokaliptikus idő éppen az ő elpusztítását, megszüntetését jelenti..." — írja Balassa Péter Hamvas Béla gondolkodását jellemző írásában. Ez az ellentéteket meghagyó és feloldó gondolatmenet az 1930-as években már a fiatal Weöres Sándor verseiben kimutatható inspiráló erőként. Weöres nevéhez fűződik líránknak az a váltóállítása, amely a személyiség helyett a személyiség fölötti emberi lét, az individualizmuson túli individuum megmutatásában ragadható meg. Weöres eltávolodik a személyes benyomástól, a jelenségek közvetlenül tapasztalható hatásától, de a világot — az objektív lírával ellentétben — emberiesíti, antropomorfizálja. Egészen más irányban halad Petri György költészete. Ő József Attila-rajongóként, a József Attila-i individuum-felfogás felől értelmezte újra a világban való személyes megszólalás lehetőségeit. „Bénító paradoxon" elé került: „felismertem, hogy a József Attila-i tradíció folytathatatlan: ez a hagyomány Pilinszkyvel és Nemes Nagy Ágnessel végérvényesen lezárult, utánuk már csak az egoizmus jöhet." Petri jól látta, hogy József Attila költői hagyományából a legfontosabb: a vers centrumában mindig teljes személyiség áll, aki bármiről beszél, közvetlenül fejezheti ki önmagát. S ez még akkor is igaz lehet, ha tudjuk, József Attila írta a következő sorokat is: „mit úgy hívtam: én, az sincsen. Utolsó morzsáit rágom" (Ki-be ugrál...) Akármilyen hiányról, betöltetlenségről szól (szabadság- boldogság- és világhiány), a személyiség minden pillanatban megragadható. Petri György teljesen eltér ettől a személyiségfelfogástól. Reggel c. verséből idézek, a Magyarázatok M számára c. kötetből: „Lények, tárgyak kagylózúgása akar szavakká alakulni egyszerre elősegítve és elnapolva mit adnom kell a magyarázatot" Radnóti Sándor egyik tanulmányában így érzékelteti a változást: a versek itt „magyarázatok egy meghatározatlan, ám konkrét személy számára. Ezeknek kell meghatároznia és konkretizálnia azt, aki magyaráz, személyiségét nem pusztán kibontakoztatni, hanem fölépíteni a magyarázatokból." A személyiség itt valójában megfog20