Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

Még a hetvenes évek végén láttam az emberektől elrekvirált szánok roncsait a kollektív udvarán. Az irodákat fűtötték velük. Elfogyott a ló és elfogyott a lovas is. Megindult a vándorlás a biztos nyugdíj felé, tehát az állami fizetés, a gyár felé. A termelőszövetkezet sorsát Varga Klára, talán az utolsó elnök szavaival summáznám, aki 1983-ban nyilatkozott így egy újságírónak: — Az az igazság, hogy régebben egy jó paraszt több búzát termesztett egy holdon, mint mi most a gépesítés, a kemizálás korában egy hektáron. Álljon itt mementóként Varga Bálint emlékezése a hajdan volt mezei munkára: „A szőlőben meg az erdőben is dolgoztunk. Szekérrel jártunk a vásárokba, hordtuk a megtermelt árut. Haláluk percéig dolgoztak az öregek is, nem hagyták abba a munkát. Megállapítottuk az őszi és tavaszi vetés idejét, szénaforgatáskor és begyűjtéskor vagyis kaszálás és szállítás idején mindenki talpon volt. Míg a kaszálás férfi munka, a forgatást inkább a nők végezték. De a szénahordásnak leginkább a gyerekek örvendeztek. A szénával megrakott, jól átkötött szekér tetején ültek a gyerekek. Olyan széna illatban, amely a legdrágább külföldi parfümnél is különb. Este boldogság volt hazakocsizni. Fogni kellett a kötelet, mert a szénával megrakott szekér olyan magas volt, hogy aki netán leesett róla kezét-lábát törte. Miután learatták a búzát, kévébe kötötték. A kévéket keresztbe, a kereszteket pedig kalangyába rakták, majd a napszámosok vagy maguk a gazdák a cséplőgéphez szállították. Itt ház nagyságú sorokba rakták az asztagokat. A cséplőgépek motorját a biztonság kedvéért egy hatalmas szíj közvetítette, amely marhatalpbőrből készült. Darabonként varrták össze és időnkét olajjal, fenyőgyantával kenegették. A cséplőgép motorját szalmával fűtötték. A zsákok mázsálása, a cséplésért járó tized, dézsma kiszámítása is fontos feladat volt. A mérésnél is nagyon kellett vigyázni, mert a cséplőgép-tulajdonos nem egyszer a saját javára billentette a mérleget. A nyár bő verejtékben fürdette a munkásokat, nyelték a gép mellett a sok port, estére mindenki fekete, mocskos lett. De szerencsére itt volt a Bega, amelyben éjfélig is elhancúroztunk munka után." A gabonaterméstől függően a cséplés 2-3 napig is eltartott egy gazdánál. Egy-egy hold földről a tavaszi eső termékenyítő hatására néha 20-25 mázsa búzát is csépeltek. Megjegyzem, kiváló minőségű, acélos fajta búza termett itt. A műtrágyával termesztett, puhább szemű, de kevesebb sikér tartalmú búzával ellentétben a bánsági búzát a század elején az olasz importőrök nagyon keresték. Változatos kultúra jellemzi a bodói földeket. Megtermett itt minden, amire a háztartásban, házi iparban szükség volt. Kukorica is termett bőven a sertések hízlalására. A húsokat sóval, füstöléssel tartósították télire. Füstölt szalonna, sonka, kolbász nem hiányzott a bodói kamrákból. De visszatérve időbeli kalandozásaimból a kollektív sorsához, nézzük a gyümölcsöst. Munkaerő-hiányra hivatkozva a gyümölcsös tönkrement, kifagyott a szőlő. Évről-évre zsugorodott a kertészet. 1982-ben még 80 hektárt irányoztak elő. A következő évben már csak 60-at, de meglátások szerint mindössze 25 hektár zöldségesre, 15 hektár dinnyére volna munkaerő. Fájó lélekkel emlékszem a haldoklás ama szörnyű éveire, amikor iskolásokkal, katonákkal próbálták megmenteni, ami menthető. Zaharia Oprea kertésztechnikus könyörgéseire emlékszem, amikor 10-15 gyermekkel és 2-3 asszonnyal takarítottuk be a gyönyörű zöldpaprikát, paradicsomot, padlizsánt. Ami az erőnkből telt, annyi eljutott a városiakhoz, friss zöldség gyanánt, vagy konzervként, a többit beszántották. Munkánk egy része mindig tönkrement, mert nem volt láda, vagy nem volt mivel szállítani, vagy nem vették át, vagy .... vagy ... Kora tavasszal a kostéji gazdaság földieperjét szedtük, ősszel a bodói kollektív kertészetében dolgoztunk a gyerekekkel, vagy Fagyimákon az állami gazdaságban szedtük az almát. Néha még október végén is töretlen kukoricatáblák vártak ránk bent a bánsági dombok között, a szülte 29