Halmágyi Pál szerk.: Bodófalva telepítésének 100. évfordulója. A Makói Múzeum Füzetei 77. (Makó, 1993)

Magyari Etelka: Mi marad utánunk? (Rendhagyó visszaemlékezés Bodófalvára)

lakatlan román falvak vidékén — Spata, Romanesti, Radmanesti —, ahol a kollektív főmérnökből és 5-6 traktoristából állt. A tökéletlen gépi betakarítás után az volt a feladatunk, hogy körbesétáljunk a gyerekekkel a kukorica táblákon és felszedjük az elszórt csöveket. Azért csak körben, mert 40-50 gyermekkel úgysem járhattuk volna végig a több kilométert kitevő sorokat, na meg a fekete Volgából ellenőrző elvtársak is csak körbeautókázták a parcellákat. Aztán még várt a gyerekekre egy kellemetlen munka: a faluszéleken felhalmozott kukoricarakásokat kellett megtisztítani a csuhétól vagy csírátlanítani. Ide-oda dobáltuk a kukoricát, hogy az én hozzá nem értő lelkem is sírt, milyen nagy a szervezetlenség, milyen óriási a veszteség. Pedig ez volt annak a kornak a kezdete, amikor a jelentések papíron a csillagokig emelkedtek. Horribilis számok, káprázatos eredmények. 1984-ben Andris Albert újszentesi számtantanár hatalmas felfedezést tett az újszentesi cukorrépával kapcsolatban: a tavasszal megadott hektáronkénti sűrűség és az őszi hektáronkénti átlagtermésből kiszámította, hogy egy itt termett répa súlya 30-40, esetleg 60 kilogramm! Ugyan ennek a kornak a munkamoráljával kapcsolatban kell feljegyeznem néhány új közmondást: Ahogyan fizetgetnek, úgy dolgozgatunk — bár régebben ez úgy hangzott amilyen a munka, olyan a fizettség. — Vagy ha fizetnek dolgozunk, ha fizetgetnek, dolgozgatunk. Érdekes megemlíteni, hogy katolikus falvakban a közösből lopni, már nem is volt bűn. Nem is nevezték lopásnak. Csak kiegészítésnek: egyszerűen hazavitték, ami még nekik járt a nyomorúságos fizetés vagy nyugdíj mellé. Jellemző a vezetőség magatartására is, hogy szemet hunytak a lopások felett, csakhogy még valaki kimenjen dolgozni. Amikor 1974-ben kezdő tanárként és az iskola igazgatójaként kimentem a gyerekekkel répát szedni és megfeddtem őket a tömött szatyrokért, kinevettek. A velünk dolgozó felnőttek közül délután Varga Piroska néni beállított egy zsák sárgarépával. Természetesen közölte féijemmel, hogy még annyi eszem sincs, hogy egy kis répát hozzak a házhoz télire. Bodón az állattenyésztés sem fejlődött jobban. Farkas József könyvelő adatai szerint 1982 novemberében 38 tehenet, körülbelül 300 sertést és 46 kecskét tartottak a faluban. Baromfi még minden háznál akadt. Jó gazdaasszonyok karácsonyra libát tömtek, ezt városra adták el. Babicsák Mária néni, Erdődi Kati néni libáira emlékszem. Levágták, megpucolták a szép hájas libákat és így kerültek elárusításra. Jóemlékű Sípos Erzsi néni a Fő utcán, mikor a változás nehéz éveiről mesélt kecske helyett mindig „sztálin-tehenet" emlegetett. így nevezte el a tehenet helyettesítő kecskét tréfásan. A hetvenes évek végén nehéz is volt már tejtermékhez jutni a faluban. A környező román falvakból vásároltunk: Kutina, Tirguviste, Bálinc, vagy városról szereztük be, ahogy tudtuk. Probléma lett lassan minden alapvető élelmiszer beszerzése, maga a hús is. Pedig a férfiak közül sok tehetséges böllér került ki. Bodói képesített hentesek, mészárosok dolgoztak a hetvenes, nyolcvanas években megyeszerte, Lúgostól Birdáig, ill. Karánsebesig. Itt jegyzem meg, hogy Lúgos városában is nagy hagyománya volt a mészáros mesterségnek. A század elején a céh három ágra szakad. A böllérek, akik a berbécs*, juh, bárány vágására szakosodtak. A hentesek vagy kolbászkészítők, akik disznót vágtak; friss húst, szalámifélét árusítottak. Mészárosok, akik marhavágásra szakosodtak. A lugosi vágóhíd már a század elején is bástyákkal és tornyokkal ékes kastélyszerű épület volt, amely a barmoknak pusztulás előtt magasztos látványt nyújthatott. Lemészárolt marhacsordák, juh-nyájak Lúgost és környékét látták el, sőt exportra is termeltek. A nyolcvanas években, már csak szinte erre a célra vágtak és szállítottak Izraeltől kezdve a fejlődő arab barátokig. Egykoron ez a vállalat szolgáltatta a marhabőrt az iparosok számára, sőt a marhavért a box és sevró bőrök fényezéséhez. • (Herélt) kos 30