A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Historica 8. (Szeged, 2005)
NAGYGYÖRGY Zoltán: A Horgos melletti, egykori Kamaráserdő nyomában. Kamarás-puszta, Kamarás-erdő, Kamarás-fürdő, Kamarás-telep
Az 1848/49-es szabadságharc közeledte körül, Kamaráspusztánál, Röszke és Martonos közötti Láda-tó nádasaiban bujkált a hírhedt betyár-rablóvezér, Rózsa Sándor (1813-1878). A garázdálkodásai ellenére Kossuthtól kegyelmet kapott, mert részt vett a szabadságharcban — betyár serege a rác csapatokra csapásokat mért. 0 maga több rácot is sajátkezűleg terített le. De később visszaeső bűnözőként elfogták és a szamosújvári börtönbe csukták, ott is halt meg. Tehát a Magyar szabadságharc idején a szerbek ismét az osztrák császár mellé álltak, és velük összefogva a délvidéket megszállták. Ennek következtében gróf Vécsey Károly (1807-1849) honvéd tábornok, a későbbi aradi vértanúk egyike, Délvidékről visszavonulóban a csapatával 1849. január 22-én Horgoson megpihenve másnap Kamarás-pusztán keresztül vonult Szegedre. 24 Horgos lakói is, félve a szerbek brutális kegyetlenkedéseitől menekülni készültek a visszavonuló csapatokkal, mint a többi Délvidéki települések lakosai tették, de a szegedi haderő őket maradásra biztatta. Aztán 1849. február 16-án a rácok Ó-Kanizsa felöl mégis támadást indítottak Horgos ellen, mire Derra Kálmán honvéd őrnagy a szegedi 8. honvéd zászlóalj 3. századával az ellenséget véres fővel visszaűzte. Március 23-án Czintula Antal honvéd őrnagy Horgos felől érkezve Ó-Kanizsánál visszaszorította a szerbeket egészen a Tisza bal partjára. 1849. augusztus 4-én viszont már Haynau egyik szárnyvezére Rambarg Rév-Kanizsánál átkelvén a Tiszán, Kamarás pusztán keresztül Szegedre sietett, majd Görgey Artúr augusztus 13-án Vüágosnál letette a fegyvert. Még az 1800-as évek első felében a nép elég sok fát kipusztított, ezért a magyar kormány 1853-ban utasította a szolgabíróságokat, hogy a fiatal fák rongálását fékezzék meg, és inkább biztassák a népet az utak mentén fák ültetésére és fák nevelésére. Erre jó példát mutatott a Kárász család, mely aztán a népre is jó hatással volt. Benő szerette a természetet és a vadászatot, és ennek köszönhető, hogy 1857-ben Kamaráson mintegy 75-80 holdon erdőt telepíttetett. A fenyőfákkal, lombhullató fákkal (nyír, hárs, vadgesztenye, fagyai, bükk) beültetett pompás terület majdnem elnyúlt az akkori Láda tó keleti kanyarulatáig, a zsilipig. Ez fácános kertként szolgált körülbelül egy évtizeden át, ahol vadászatokat rendeztek. Azok az erdők és fasorok, melyeket ekkor Kárász Benjamin, majd őt követően egyetlen felnövő férfi-gyermeke, Kárász Géza (1837-1905), valamint unokatestvére Kárász Imre (1829-1907) a horgosi határban ültettek, a térség csodápQ latos gyöngyszemei voltak. A kamarási erdő az Alföldön, párját ritkította. Géza az atyja halálát követően (Benjámint a horgosi római katolikus kegytemplom alatti családi kriptába temették, nagyapja mellé) a megörökölt, atyja által telepített fenyőerdős kamarási földbirtokán a fácánállományt küövette, mert nem volt vadászatkedvelő, inkább külföldről hozva újabb ritka fafajtákat ültetett. Az örökölt vagyont egyre féktelenebbül költötte. Külföldi utazásokat tett, amelyek során a látott középkori német lovagvárak vonzalmába került, ezért mindenáron 24 SZÁNTÓ, 107. oldal. 25 SZÁNTÓ, 114. 118. oldal 26 ZSILINSZKY, III., 240-244. oldal. 27 ZSILINSZKY, III., 446. oldal. 28 ZSILINSZKY, III., 448. oldal.
