A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2015., Új folyam 2. (Szeged, 2015)
NÉPRAJZ - Pugel Nóra: „Elvisz a Szent Mihály lova...”. Régi és új szállítóeszközök a temetőkben
Purgel Nóra Elvisz a Szent Mihály lova..." Régi és új szállítóeszközök a temetőkben saroglya." (Demeter 1996,568] Apátfalván a „temető közepére érve a vivő legények a Szent Mihály lovára tették át a koporsót, és úgy vitték a sírhoz, majd két kötelet átvéve alatta lassan leeresztették a sírba.” (TÓTH 2000, 137-138) Makón a temetkezési vállalat vagy vállalkozó hozott állványt a temetésre, de az emlékezet még előhívta a sarolyaszerű tárgyat is. Az „üvegös hintó" szerszáma az alkalomhoz illő volt, de a gépkocsik az 1960-as évek végén kiszorították ezeket. (Markos 2008, 751-753) Kiss Lajos-akinek adatai nagy valószínűséggel a 19. század második felétől érvényesek - így ír 1920-ban a hódmezővásárhelyi temetkezési szokásokról: „Azok, akik a koporsót a házból kihozták, a halálkocsira felteszik. Ezelőtt egyszerű parasztkocsin vitték ki a halottat a temetőbe, nemegyszer még az unokákat, apróbb gyerekeket is feltették a koporsó mellé, hogy el ne fáradjanak. Még régebben hat ember vitte ki rúdon az út közepén, sáros időben is ott mentek. A koporsót kötélbe kötötték, melybe rudak voltak. A másik hatemberpihentsacsapáson (gyalogjárón) ment. Bocskorban, mezítláb voltak. Közben változtatták. A pihenők után vitte a gazda a tele kulacsot, melyből ittak erősítőül. Katholikus részen Szent Mihály lován vitték régebben. A fiatal lányt legények, legényt fiatal lányok vitték karon, vagy rúdon. A kicsit kézben, ölben, hónalj alatt szokás vinni. A kocsiúton legelöl megy a halálkocsi, utána a legközelebbi hozzátartozók, leginkább férfiak, gyalog.” (Kiss 1920,89) Kunt Ernő e témakörnek szentelt, 1987-ben megjelent munkájában is kitér a 20. századi szállítóeszközökre, mely szerint katolikus családok halottaikat a Szent Mihály lován vagy szekéren szállították. A fiatalokat, akik még nem házasodtak meg, rúdon vagy karon, az iskolás korúakat pedig a diáktársaik vitték ki a nyugvóhelyre. Ha ennél is fiatalabb volt az elhunyt, akkor keresztszülei vagy idősebb testvére vállon, hóna alatt vagy ölben vitte. Művéből érdemes néhány mondatot szó szerint felidézni: „A századforduló óta elterjedt a falvakban s a mezővárosokban a városi használatban megismert üveges, díszes, csaktemetés alkalmával a koporsó szállítására használatos halottaskocsi, halálkocsi, pompakocsi, gyászkocsi, amelynek bérlését csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. Általában a család, rokonság tulajdonában lévő lovas, ökrös, bivalyos szekereket használták. Ha tehették, négy, hat igavonót is befogtak. Az állatokat ünnepien letisztogatva, felszerszámozva állították ki."(KUNT 1987,162) Szegváron a műtárgy számba sorolható Szent Mihály lova mai napig ott áll a temető ravatalozójának kocsiszínében, egyszerűen felakasztották a halottas kocsi fölé, valószínűleg a helytakarékosság miatt. Egyik adatközlőm szerint egy idős szegvári asszony csináltatta, melybe a nevét és a dátumot is belevésette. Ez így is van, a 66 éves faszerkezeten nagyon szépen látszik a felirat: „Készítette Gyenes Ferenczné Bihari Juszti 1945 év augusztus 12én." Az eszköz fa részeit az időjárás nem kímélte, sok helyen megsötétedett, de még olvasható a másik hosszanti oldalon is a lelkesítő felirat: „Hisszük és reméljük, hogy feltámadunk”. A temető egyik mai bejáratához közeli kisebb tároló épületben tartották egykor a Szent Mihály lovát, és akkor használták, amikor a család anyagi lehetőségei nem engedték meg a halottas kocsi félfogadását, vagy közel volt a sírhely a ravatalozóhoz. Bihari Julianna emlékei szerint kislány korában, tehát az 1930-as évek végén a temető református vallásúaknak fenntartott részén még a Szent Mihály lovát használták a temetéseken.1 Néhányan még emlékeznek, hogy még az 1960-as évek végén is használatban volt a 70 centiméter széles és 2,8 méter hosszú eszköz. A szegvári, újfalusi temetőben régen két Szent Mihály lova volt: egyiket a felnőtt korúak temetésén használták, másikat a gyermekekén. Visszaemlékezések szerint az 1970-esévek közepén már csaka nagyobb volt meg, a kisebb elveszett vagy elkorhadt, így a gyermek elhunytakat kézben vitték ki a sírhoz. Szegvári koporsósok A Szegedhez közeli Sándorfalván „a századforduló tájától - amikor a faluban Wagner asztalos és Takó Márton felcsapott vállalkozónak - egyre többen halálkocsin (gyászkocsin) 1 A református és zsidó vallásúaknak fenntartott rész a ravatalozó melletti fekszik. Közelsége valószínűleg nem indokolta a gyászkocsi fogadását. 262
