A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1.(Szeged, 1984)

Néprajz - ifj. Lele József: A tápai Bokréta

A tápai folklóranyag tudatos, folyamatos föltárása, nemzedékről nemzedékre történő módszeres gyűjtése és ápolása az 1910-es években kezdődött meg. A helybéli kántortanító dalárdát alakít, az orvos színjátszó csoportot. 1934-ben meaglakult a tápai Bokréta, amely társulat a dalanyag mellett a helyi tánc,- játék- és szokáshagyományokat is megőrizte, főként hiteles színpadra állítással. Péczely Attila 1951-ben végzett jelentős dalgyűjtést Tápén. Szinte ugyanazon idő óta gyűjti a tápai dalokat és szokásanyagot Lele József, Waldmann József, később Török József és e sorok írója, mely gyűjtések javarészét az 1971-ben megjelent Tápé с falumonográfiában közölték.

3 A néptánckutatók jóval később fedezik föl Tápét. Molnár István 1949-ben, pár évvel később Muharai Elemér, majd Martin György és Peso vár Ernő gyűjt tápai táncokat. Tímár Sándor és Nagy Albert az 1970-es években Tápén gyűjtött anyagból készítenek földolgozásokat. Valamennyien kitűnő szakemberek, akik újra és újra rátaláltak a darudöbögősre, a lippentősre, a marsra és az időközben tápaivá lett oláhosra. A tápai nép daloskedvű. Ha zenét hallott, nem állta meg tánc nélkül. Az idősek lakodalomban, a fiatalok bálákban mulattak, de munkájuk közben is szívesen danolásztak. Más magyar tájak dalaira — amelyeket nagyon nehezen fogadott el a sajátjához szokott tápai fül — a mindenkori kántor tanította őket. Az iskolából kikerülve ezeket rendre elfelejtették. Bennük maradt viszont az a sajátjuk, amelyet édesszüléjüktől tanultak, amibe születtek, s azt énekelték szívesen életük végéig. A tápai nép mindig nagyon ragaszkodott a sajátjaként megismert dalokhoz, melyet minden másénál szebbnek tartott, azért féltette is. Főként a feledéstől féltette. S hogy oda ne vesszen, „Dalba öntötte örömét, de bánatát is. Dalolt amikor katonának ment, amikor leszerelt, ha szívében szerelem gyúlt, s amikor halottját dalban siratta, vagy lakodalmat tartott."

4 Vagyis, szinte minden alkalmat megragadott, hogy pillanatnyi hangulatát így, vagy úgy kifejezésre juttassa. Ezzel magyarázható, hogy Tápé a gyűjtés kezdete óta napjainkig igen gazdag dalanyagot őrzött meg. Legtöbbjük a lakodalmakban, egyéb családi ünnepek alkalmával, valamint a hosszú téli esték gyékénymunkáinak végzése közben hagyományozódott nemzedékről nemzedékre. Mégis sokan sírba vitték daltudományukat, mert nem volt semmi masina, ami megmenthette volna, rögzítette volna őket. A BOKRÉTA ELŐZMÉNYEI Az 1910-es években Leífelholcz János, majd Incédi Endre tápai kántortanító gyűjtötte maga köré a jóhangú tápai időseket. Csakis templomi énekeket tanultak, amelyeket harmóniumkísérettel énekeltek, pl : húsvétkor a passiót. Az Öregiskolában hetente egy alkalommal tartottak próbát. Néhány év múlva már szinte minden jeles napon kórusba énekeltek. Ez az énekes gárda lett az 1926-ban megalakult Dalárdának a magva. Elsősorban továbbra is templomi énekeket tanultak a helyi Katolikus Ifjúsági Szövetség szervezésében, de már több szólamban is. Csóti Mihály kántor 1928-ban került Tápéra. Ő már tápai dalokat is tanított, melyeket a helyi öregektől maga gyűjtött. Különböző falusi rendezvényeken, nemzeti ünnepeken szerepeltek. Csóti Mihály kántortanítóként Incédi Endre helyére került, így a dalárdát is irányította. Népdalcsokrokat állított össze, s azokat több szólamban tanította be. Tápén kívül Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Szentesen és Kiskundorozsmán dalos találkozókon vettek részt. Csóti Mihály az iskolában is tanította a tápai népdalokat; ő az első gyűjtő, aki helyieknek tanítja a tápai népdalokat. Énekes csoportot hozott létre, amely helyi rendezvényeken is föllépett, főként iskolai program keretében. A gyerekek év végi énekvizsgája hatá3 Lele J.—

Waldmann J. (1971) 671—736. 4 Lele J.—

Waldmann J. 671. 192