Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

azaz kellő befejezése, eligazítása. A szalmakazalos egész nap magában dolgozik, itt nincs váltás. Csak enni, meg aludni jön le a kazalról. A gazda dolga a lefogásra szolgáló szalmakötél készítése, kazalra illesztése, lekötelezése. Eszköze a szalmakötélsodró, amely lényegében tengelyen forgó tekerő, a tengelyből kiálló vaskampóval. Erre akasztják a megáztatott, kellően összemarkolt szalmát, és hajtani kezdik a tengely másik felén lévő fogantyúval. A polyvasok, polyvahordók szintén négyen vannak. Egyszerre kettő, esetleg három dolgozik. Ez attól függ, hogy a polyva felszaporodott-e vagy sem. Ha igen, akkor egyikük, akit polyvalukas alkalmi névvel illetnek, állandóan húzza a tragacsra a dob polyvaluk néven emlegetett nyílásáról a polyvát. Ha kevés, akkor ketten i s rágyőznek. A tragacs egyébként két párhuzamos rúd közepére szögezett lécrácsozat. Erre kerül a polyva. Szállításnál a polyvahordók a rudak végei közé állanak. Ez a sok piszkossággal, elcsigázottsággal járó cséplőmunkának legegészségtelenebb része. Védőszemüveget viselnek, de szájukat nem tarthatják mindig csukva. Ezért mondják keserű szellemességgel, hogy vályugot köpnek. Egyébként az éppen pihenő polyvások kialakult szokás értelmében olykor végig kínálják a bandát ivóvízzel. A vízről még szó lesz. A kazlat szintén külön polyvakazalos rakja, igazgatja. Itt is kisebb polyvafőjáró segíti elő a munkát. Lelkiismeretes dolgáért borravaló szokta az ő markát is ütni. Nagyon fontos ugyanis, hogy a kazal ne ázzék át. A polyvakazalos egyébként idősebb, nyugodt ember. A leendő kazal alá először szalmát terít, mert a nedves földön a polyva hamarosan tönkremenne, pedig a polyva fontos téli takarmánya a lónak. Ő is keményen irányítja a polyvahordókat. Állandóan toporognia kell, hogy a kazal ne maradjon hézagos, ne ázzék át. Ot sem váltja föl senki. A polyvakazlat rendesen dróttal szokták lefogni, amelynek két végére tégladarabokat erősítenek. A banda nevezetes tagja a mónár néven emlegetett munkás, aki a gépből lefolyó gabonaszemeket zsákba szedi, beméri, és a mázsakönyv, kazánkönyv lapjaira írja. Jól tud számolni. Szemfüles ember, aki a gazdát szemeresztésnél, mérésnél könnyen megrövidíti. Ő köti be a zsákokat. Egyszerre általában hat zsák kerül mázsára. Gondja van rá, hogy a géprészt a legtisztább szemekből vegye ki a banda zsákjába. A cséplés látástól vakulásig folyik. Ha nincs hiba, és az idő is kedvez, akkor csak evésre, állításnál, azaz új asztaghoz való felvonulásnál áll meg a gép. Napjában négyszer esznek. Van frustok, ebéd, délután uzsonna és vacsora. Az étkezés időpontja a munkához igazodik. Ez annyit jelent, ha már kevés a csépelni való, akkor ezt még ëveretik, állítanak és csak utána fognak az evéshez. Ha esik az eső, akkor azt mondják, hogy a dob medvét fogott. Gyorsan leállanak. A dobot, sőt a megkezdett kazalt is hatalmas ponyvával terítik le. Erről a gépesgazda köteles gondoskodni. A gép járásához szükséges vizet, továbbá az ivóvizet a gépesgazda igája és kocsisa szállítja. Az ivóvíz számára sokszor külön lajt, azaz kétkerekű kordéra szerelt, csapra vert hordó használatos. Ez a kocsi hozza a tüzelőt, illetőleg nyersanyagot is. Tanyán a szállítás mindig a csépeltető gazdára hárul. Falun, városon a gépesek a maguk kenyerén szegődnek el. Feleségük, édesanyjuk, egyéb hozzátartozójuk szokott nekik meleg ebédet hozni. Erről kint a tanyán a nagy távolságok miatt nem lehet szó. Itt mindig a búzagazda, tehát az éppen csépeltető gondoskodik a déli ellátásról. Ez jómódú alsótanyai, illetőleg innen kirajzott harkakötönyi gazdáknál ünnepi vendégséggel fölért. A cséplőmunkások zöme csak ebédet kapott: bablevest füstölt hússal, fontoskalácsot és 3 deci bort. Ezt a kazal árnyékában költötték el. A második csoportba 36 A Mona F. Múzeum Évk. 75. II. 561