Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

tartozott: a fűtő, molnár, etető, fiatalabb családtag, béres. Ezeknek birkapacalleves, birkapaprikás, kalács készült, amelyet a gép körül fogyasztottak el. Ők több bort kaptak. Nekik reggelire még szalonna és pálinka, vacsorára pedig főtt tarhonya is járt. A harmadik csoport számára, amelyhez az öreg testvérség, meghívott rokonság, szomszédság, továbbá gépész tartozott, bent a tisztaszoba hűvösében terítettek. Itt aprójószágleves, esetleg pacalleves, csirke- vagy birkapaprikás, továbbá kalács és bor került az asztalra. Minden cséplés fölért tehát egy kisebb lakodalmi vendégséggel, így jutalmazták azokat a rokonokat, szomszédokat, akik eljöttek segíteni, a termésen örvendezni. Sövényházán régebben a gazdák a cséplőgép mellé csak gépészt, fűtőt és etetőt fogadtak. A többi munkás belőlük került ki. így aztán a géprész nagyobb fele nekik maradt vissza. A gépesek éjszakájukat is természetesen ott töltik a gép közelében. Asztag, régi szalmakazal tövébe húzódva, subába, pokrócba takarózva alusznak. A gép gőzsípja korán füttyent, általában hajnali 3—4 órakor. Ha napközben eső esik, érthető, hogy a gépesek azonnal lepihennek. Csak szombat este keresik föl családjukat, de már vasárnap estére, legkésőbb hétfőn hajnalban vissza kell térniök a szérűbe. Odahaza megfürdenek, föltisztálkodnak. A gép nem maradhat egy percre sem magára. Váltakozva két, lehetőleg nőtlen munkás vigyázza, akiknek napos a neve. Szombat délutántól hétfő hajnalig, vasárnap délben váltva föl egymást, ügyelnek a gépre. A cséplés mindig vám ellenében szokott történni. A géprész, tehát a csépeltető gabonájából természetben kivett munkadíj évenként váltakozott. Nagyjából 10,5% volt. Ebből 4,5% illette a gépesgazdát, aki ebből fizette a gépészt és a fűtőt, ebből vette az üzemanyagot és végeztette az esetleges javításokat. A többi 6% volt a részeseké. Ezek között volt egészrészes és félrészes. Egész részt kapott a két etető, a négy kévehányó, azaz kazalos, a molnár, a négy rudashordó, vagy röviden rudas, továbbá a szalmakazalos, polyvakazalos és a két szalmahúzó. Félrészes a két kévevágó és a négy polyvahordó. Ez utóbbiak sokszor nagylányok, legénykék. Van olyan gép is, ahol félrészes nincs. Itt azután a könnyebb és nehezebb munkakört félnaponként váltogatják egymással. A molnár és az etetők azonban mindig a helyükön maradnak. Itt látszik mindjárt célszerűbbnek, ha a szalma és polyva gazdasági rendeltetéséről, népéleti jelentőségéről megemlékezünk. A szalma, polyva, takarmány tanyán a tanyaporta egyik távolabbi, olykor kerítetlen sarkába kerül amelynek szénáskert a neve. A városi gazdák szalmája ottmaradt a szérűskertben és szükség szerint csak annyi került be a házhoz, ami pár napra elégséges, és befér az istállóba. A szalmahordás jellegzetes időszaka a halottak napja, halottak hete. Ilyenkor ugyanis öregek szerint nem jó a földben dolgozni, a földet bolygatni. Ezért kerül sor a szalmahordásra. A szalmakazalból nyélre szerelt vashorog, a szalmahúzóhorog segítségével szakítják a kívánt mennyiségű szalmát. Használatos a szalmavágó is. Nyilvánvalóan a huszárok kincstári nyelvéből került át népünk ajkára afutrás, vagyis annyi szalma, amelyet vállon könnyen el lehet vinni. A szalma a parasztgazdaságban sokfélére használatos. Fűtik vele a kemencét, régebben az ágynak nemcsak a zsákját, hanem derékalját, párnáját is szalmával töltötték meg. A szalmával megtöltött zsák rögtönzött kocsiülésül is szolgál. Az istállóbeli alomszalmából kerül ki a trágya javarésze. Télen szorultságból jószágot is etetnek a szalmával. Régebben kötöttek belőle kaptárt, szakajtót. Vele pörkölték 562