Bertalan Ágnes: Asszonyok, lányok Biharugrán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 42-43. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

megtetszett a lány, jár a házhoz a megszokott időben, s rá egy fél évre, vagy még annyira sem, meg is kéri. Ma is kivétel nélkül templomban is tartják az esküvőt a szokásos keretek között. (Ehhez is úgy ragaszkodnak, hogy ha ez a rend, hát akkor legyen. Templomba is járnak, jó a vasárnapon lélekben is megpihenni, felöltözni, együtt énekelni a gyülekezettel. A pap prédikál, zeng a szó a magas, erős falak között, s az asszony hallgatja, s magában néha perel a pappal, világgal. Egyszer a pap arról beszélt, hogy ...növekedik az emberben a lélek. Aztán a meggyfáját hozta példának, mert neki van egy meggyfája, ő ültette, aztán a gondozás, meg a szeretet hogy pattantotta ki az első rügyeket rajta..." Mondtam is magamban. Igen, tiszteletes úr! Úgy is van. Mert jó helyre ültette oda. Ippen ott volt régen a lóistálló, aztán odafolyt a sok lúhúgy! Azír nő az a meggyfa..." Tette a helyére a prédikációt, világot az egyik idősebb asszony.) A menyasszony, miután gyűrűt váltották, készülődik az új asszonyságra, elkészíti a stafirungot — ma is adnak stafirungot a lánynak, meg bútort. Házivászonból szőtt 16 lepedőt, 20—40 kendőt (szakasztókendő is benne van), legalább 6 párnát, 2 dunyhát, 1 derékaljat s 8—10 öltő ruhát. Lüszter, karton, festő, (kétszerkék festőnek vagy tótfestőnek mondták, lőcsei szövésű volt, sosem fakult.) A ruhát, ahogy megvarrták, úgy hordták nyövésig. Ma a háziszőttes mellett gyári szövésű abroszt, kendőket is adnak, s a fehérnemű pedig kivétel nélkül karton, selyem, s gyolcs. Lakodalomkor menyasszonyi ajándék csak a háború utántól van, azelőtt nem adtak. Egyik háznál még megvan az a porcelán lámpa, amit az anyósa kapott 1880-ban. (az első lámpák idején) egy tolna megyei rokontól. Ott úgy látszik, már divat volt az ajándék. Olyan is előfordult azért, hogy a lány másba volt szerelmes, de hogy az nem falubeli volt, nem adták hozzá. („Inkább a küszöbre teszem a fejedet" mondta az anyja). Ugrai fiú kezdett hát hozzá járni. Sár volt, a vőlegénynek való leült a padkára, csizmája merő sár. — Menjen innen avval a sáros lábbelivel! Mit hordja itt nekem a sárt! — Dohogott a leány, de a legényt nem lehetett könnyen elzavarni. — Gondolta, kiböjtöli a feledési időt a lánynál, akkor aztán majd csak feléje hajlik. — Mondjál, amit akarsz, nem adok én rá semmit! A végén valóban hozzá ment a lány. Az is megtörtént, hogy a menyasszony magával vitte az új helyre is a régi szerető fényképét. Beledugta a tükör rámájába, nem is látta senki. Csakhogy egyszer, jó idő után, eltört a ráma, kiesett a kép. Az ura eltüzelte. De az ilyen apró félrelépéseket az ember el szokta takargatni, világért nem mondaná meg másnak. A nagylány életéhez tartozik a reménykedés és várakozás, vajon ki lesz az ura? Ki veszi el, milyen ember lesz s vajon boldog lesz-e? Ezekben a nagy várakozásokban igen fontos szerepe volt és van ma is a jósoltatásnaík. Az asszonyok, akiket hajszol a munka és az élet, nem hisznek különösebben sem a kártyában, sem másmilyen jóslásokban, — még kártyát inkább vettetnek, különösen háborúk ide-