Czeglédi Imre: Munkácsy Békés megyében (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 26. Békéscsaba, 2004)
nyán, szóval >öt hét< 17 múlva, mikor mindent, mindent elvégeztem, amit csak rám bíztak: nagybátyám komolyan beszélgetett velem. - Látod, látod: már egészen a szívedhez nőtt az asztalosmesterség. Gyere, menjünk vissza Csabára! Úgy is történt. A majszter úr és az inas újra összekerültek és kölcsönös kimagyarázkodások után: megint ott voltam a régi helyen. Nem bántam meg, amit tettem és nem sajnáltam az egészet, annál is inkább, mert ez a >hat hét< 18 beleszámítódott az inaskodás éveibe." Zsilinszky szerint nem ment ilyen simán a megegyezés. Reök kifogásolta, hogy Miskát a szerződéssel ellentétben műhelyen kívüli munkára kötelezi mestere. Lang ragaszkodott elveihez. Az ügy végül a járásbíró elé került. (Kis Péter, Steiner egykori szembeszomszédja volt akkor a járásbíró - Kiss Ernő aradi vértanú tábornok rokona.) Reök is ragaszkodott a szerződéshez, de a járásbíró kijelentette, hogy az inas arra való, hogy dolgozzék. S ezzel a bölcs döntéssel vége lett a „pör" -nek. Újra inas lett tehát - utolsó évét töltötte. Munkácsy nem sokat jegyez fel erről az időszakról, csupán egyetlen epizódot említ, a Vidovszky fiúk hazaérkezését. Ezt is csak azért, mert újra érezhette azt a társadalmi különbséget, amely fokozatosan alakult ki ő és környezete között, s melynek következtében már egyszer olyan kellemetlen helyzetbe került a Bartóky lánnyal való találkozáskor. „Negyedik nyáron ettem már Vidovszkiék kertjében az éretlen gyümölcsöt. A gyerekek, akik egész évben a gimnáziumban voltak, éppen vakációra jöttek haza. Mihelyst meghallottam az örömhírt, alig vártam a vasárnapot, hogy hozzájuk repüljek. A vasárnap gyorsan eljött, sajnos csak azért, hogy álmaimból felébresszen. Anélkül, hogy tehettem volna róla, az idő óriási különbséget varázsolt közém és a Vi dovszki-gyerekek közé. Ok egyre fejlődtek és felfelé haladtak a létrán, míg én elmaradtam és lefelé sülyedtem. Ezt a távolságot nagyon is éreztem... A gyerekek éppen látogatóban voltak. Az utcaajtóban vártam, hogy hazajöjjenek. Az ebéd ideje már elmúlt, mikor feltűntek a saroknál. - Szervusz Laci! Szervusz Feri! - rohantam feléjük. - Szervusz Miska! Kezet fogtunk, de ez a kézszorítás olyan hűvös volt, hogy majd megfagyott belé a szivem. - Na, tudsz-e már szép tulipánokat festeni a >ládáidra<? 19 - kérdezték gúnyosan és én elsápadtam. (íme a parasztládafestés rossz emléke, ami miatt - mint később látni fogjuk - kellemetlenné vált az említése is! Munkácsy három évtized múltán is belevette az Emlékeimbe ezt a mondatot!) - Velünk jössz? - mondták aztán. -Igen -feleltem egész megzavarodva és félénken. Az a pár lépés, az utcáról a házba valóságos kálvária volt rám nézve. Zavarodottan lépkedtem mellettük. Ók meg vidáman beszélgettek, közbe-közbe felém fordultak egy pillanatra, jó szívvel, udvariasságból. De éreztem, hogy régi, meleg barátságunk megszakadt, hosszú-hosszú időre, talán örökre..." 17 Régi fordítás: „négy-öt hét '. Régi fordítás: „öt hét". 19 Régi fordítás: „parasztládákra". (Munkácsy még bántóbbnak írja ezt a megjegyzést: „sur tes coffres" - ládáidra. - Cz. I.) 62
