Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Jókai elolvasta a rövid részletet. Lejátszódott szeme előtt a szomorú hangulatú találkozás és a bizonytalan jövő felé vezető út lázas készülődése. Életre kelt az élmény. Nem is töprengett sokat, tüstént határozott: megígérte, teljesíti a kérést, s idejében eljuttatja a cikket a Békés szerkesztőségébe. Azért megkérdezte: „Igazán olyan kevés 48—49-i esemény fűződik Gyulához?", és bár őszintén bevallotta a szerkesztő, „van egy nagyon is tragikus, ami (Jókai) ott léte után egy héttel zajlott le Gyulán, éppen az Erkel-házzal szemben levő várkertben: Világosról jött 1400 honvédtiszt, közöttük az aradi tizenháromból kilencnek a lefegyverzése", döntésén már nem változtatott, s írása a március 12-ei postával csakugyan meg is érkezett. Visszaemlékezését a Békés március 15-ei tárcarovata közölte. Egy héttel később a Vasárnapi Újságban jelent meg változtatás nélkül. Szövege a következő: Egy napom Gyulán Ez volt életemnek a legszomorúbb napja. Pedig temetkezési napjai is voltak az életemnek. Láttam apát, anyát, feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket sírba lebocsájtani: azok is nagy gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A „Hazát" temettük, Magyarország szállt a sírba! 1849. augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel ház ajtaján ezzel a szóval: „nincsen hazánk". A nőm volt ott Schódelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben: a régi jó barátnők, a nemzeti színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf , Erkel Ferencnek testvéröccse, a gyulai főorvos. Ott várták szívszakadva a döntő harc kimenetelét, a két hűséges honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kísérték, akik lelküket bírták. Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál. Egy nappal elébb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitulálni kell kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt sem fogad el. Aki futni akar, futhat, amerre lát: aki itt marad, számoljon le az életével. Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, elítélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arcomról olvasta elhatározásomat. „Ejhi, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még. Szép ifjú feleséged van! Arra gondolj!" Ez a szó megtartott az életnek. Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkára. Halál kandidátusa, mint én. Annak volt két lova, szekere. Meneküljünk együtt. Hová? Ahol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára. Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tüzérséget, gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal integettek, hogy mehetünk bátran.