Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

Este megkérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesújtó hír után az volt a kérdés, hogy most már hová? Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek, s aztán a Bükk erdőségei közé! Rákóczy János akinek nagyon ismerős volt az arca, rőtszőke szakálú és hajú férfi volt. A szakált csak lehetett borotválni; de ez a sűrű oroszlánysörény! A színésznők értenek a maszkírozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsisi ruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették feketére. Melanogene még akkor nem volt Gyulán kapható; tehát mandulát vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálra szánt politikus hajzata. Ő belőle lett Barna János, én belőlem lett Benke Albert, Laborfalvi Benke Róza testvére, aki a szegedi ütközet alatt sírjára talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakálam leborotválni. Ha rám ismernek, bíró elé állítanak, megmondom, ki vagyok?, megmondom, mit tettem a szabadságharc alatt: itt vagyok, fizetek. De még most is: „dum subit illius tristissimae noctis imago", hálával emlékezem meg arról a derék városról, mely nekem az első honvesztés éjszakáján menedéket adott, ahol azzal a fohásszal hajtottam álomra a fejemet, hogy megvirrad még valaha! Hamar fel lehet ismerni az ellentmondásokat az általunk kiemelt idézetek között. Egyik-másik talán meghökkentő. Ötven év — persze nagy idő: az emlékezet közben csalóka játékot űz, és más megvilágításba helyezi az eseményeket. Hagyja, hogy elfakuljanak a lényegtelen motívumok, és hiteles színt kapjanak egyéb elemek: a tetszetős álmok és fikciók. így teszi jóbaráttá az ádáz politikai ellenfelet, és követeli magának az intézkedés jogát és tényét, jóllehet a meneküléshez szükséges eszközökkel — kocsival, lóval — nem ő, hanem társa rendelkezik. Azaz: csak az dönthet egyedül. Nem adhat más parancsot: Menjünk Gyulára, „ahol az asszonyomat feltaláljuk!". Ne lepődjünk meg ilyen apróságokon! Nem ismeretlen jelenség ez Jókainál, az alkotó művésznél. Máshol is előfordul, hogy életrajzi adatait „tetszés szerint formálható nyersanyagként kezeli". Ilyenkor az élet realitása helyett a művészi igazság szogálata irányította tollát. A valóság és a művészet pedig — tudjuk — két külön világ. Arányaik és elemeik nem azonosak. A képzelet által újra teremtett, újra megkonstruált szituáció más mint a száraz valóság. A művészi ábrázolás nem fénykép; több annál — sokféle egymásra ható összetevőből keletkezett, lényeget láttató hiteles festmény. Maga az élmény alapjául szolgáló történelmi helyzet is zavart okozó, kaotikus volt: „a föloszló, magát megadó sereg rendezetlen vonulása" iszonyatos látvány. „A legbőszebb emberi indulat, a harcdüh sok rettentő jelenetet képes előidézni, de a legszörnyűbb alakú rém végre is a — kétségbeesés. Ezt... látni ezernyi arcon, ezernyi tényben egy részlet a pokolból, mely az elkárhozottság szörnyűségeit tünteti föl. Álig van visszataszítóbb valami, mint a katona fegyelem nélkül... A jó indulatúakat a legmélyebb levertség fogja el, a rabló és a házsártos hajlamúak pedig garázdálkodnak", szögezte le a gyászos vereség kiábrándító tanulságait Vajda János az Egy honvéd naplójából című írásában. 242