Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében II. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 13. Békéscsaba, 1988)

1848. Julius 20-ra kitűzött első egyetemes tanítógyűlésen képviselte a Békésbánáti református egyházmegye iskoláit. Ezek a megtisztelő megbízások azonban legfeljebb arról tanúskodnak, hogy Bonyhay emelt fővel távozott a jegyzői székből. Nem fordított sértődötten hátat a közéletnek — nem lett úgynevezett bukott ember. Bizonyos az is, ebben életpályájának valamennyi összegzője egyet ért, hogy 1848. május 9-én Békés vármegye árvaügyi számvevője, egy év múlva pedig főszámvevője lett. Bonyhay sohasem volt a hangzatos címek és beosztások — a hiúság rabja. Nem élt vissza a belé helyezett bizalommal, bárhonnan jött is az. „Nevének hallatára a berényi nép mindig megelégedettségének és büszkeségének" adott kifejezést jóval halála után is — állapította meg félévszázad múlva az egyik visszaemlékező. Eszménykép lett, éspedig joggal. Olyan vezetőt tiszteltek benne, aki mindenekelőtt a megbízatásokkal együtt járó feladatok pontos és körültekintő elvégzését: a szolgálatot, a derekas helytállást tartotta a legfőbb kötelességnek. Aki világosan felismerte, — egyedül a jól végzett értelmes munka adhat méltó rangot és tekintélyt az embernek. Ezért építhetett reá bátran mindenki. Tudták, nem csalódnak benne, mert csak akkor vállalja a harcot, ha előbb önmaga erejének és képességeinek ismeretében józan ésszel számot vet az elvárásokkal és az adott lehetőségekkel. Sohasem volt könnyen lelkesedő, rajongó lélek: „Amihez fogott", annak jól „meggondolta a végét" is. Nem mindennapi önmérséklete magyarázza, miért bizonyultak tartósaknak társadalmi megbízásai. Egyházi tisztségeit például élete végéig megtartotta. 1848. augusztusában, mint a tiszántúli egyházkerület delegációjának tagja, egy miniszteri tanácskozáson vett részt. 1854-ben becsületes jellemét, jótékonyságát és vallásos buzgalmát elismerve, a Békés-bánáti „egyházi vidék adsessorává — világi tanácsbírójává tették, s az is maradt élete végéig. 1859-ben a protestáns egyházak ősi autonómiáját megölni s ezzel a magyarság ellenállását megtörni szándékozó nyílt levél — ismertebb nevén a protestáns pátens — elleni küzdelemnek Békés megyei vezéralakjaként emlegették nevét. Annak a nemzeti öntudatot védő, végsőkig elszánt harcnak lett a helyi exponense, amely szakított végre a Bach-korszak távlattalansága és reménytelensége idején kényszerből vállalt passzív ellenállással, s a megváltozott külpolitikai helyzetben bátran szembehelyezkedett a Habsburg politikával. Az oppozíció vezérkara — felismerve az „egyházkormányzat rendezését" hirdető elvek hamis álcája mögött meghúzódó valódi célt: a tudatos elnémetesítést, teljes mértékben azonosult Deák Ferenc híres tézisével: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges". Ezt vallotta és ezt képviselte ő is. A protestáns egyházi jog védelme túlnőtt a két felekezet belügyén — nemzeti ügy lett. A nem várt nagy ellenállást tapasztalva, különösen pedig a veszélyesnek tűnő mozgalom erejének a megtörése céljából, a szellemi irányítókat hamarosan perbe fogta a hatalom. Nem kerülte el sorsát Bonyhay sem. A nagyváradi királyi törvényszék elé idézték, és csak úgy menekült meg a börtöntől, hogy időközben a király — a Solferino és Magenta mellett elszenvedett vereségek erkölcsi súlya alatt — a magyarokkal való megbékélést égetően fontos politikai szükségesség69