Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Együtt élünk - Őrlés, darálás a szélmalmokban

A terményt letették, lemérték és otthagyták. Ritka eset volt, hogy még aznap haza lehetett vinni. Sokszor előfordult, hogy valaki korán reggel állított be a terményével és este keveredett haza, liszt nélkül. Ha szél fújt, egész éjjel őröltek s ezért bármikor bevették az őrölni, darálni valót. Az italos emberek nagyon nyugodtan üldögéltek a kocsmában, poharazgattak és nem izgatta őket sem a malom, sem a munka. Fejes Márton megítélése szerint az orosházi származásúak nemigen vittek pálinkát a molnárnak, de sokszor kétszer kellett érte menni. „Ha nem kenték a kereket, nem is forgott!" Hogy naponta mennyit ment a malom, az az őrlenivalótól és a széltől függött. Ha jó szél fújt, és sok volt a munka, a molnár nem is aludt. Ilyenkor messze látszottak a pusztaközponti háromemeletes malom kivilágított ablakai és messzire hallatszott a nyikorgása. Amikor a böjti szelek fújtak, éjjel-nappal ment a malom. Húshagyótól nagypéntekig igen jó szelek fújtak. A molnár szélcsendben pihent. Vasárnap még jó szélben sem ment a malom. A szezon ősszel kezdődött s a nyár derekáig mindig volt őrleni, darálni való. A darálás szezonja november, december volt. A szélmalmokban sokkal több kukoricát eresztettek le, mint búzát. Ujj Istvánné édesanyjától hallotta, hogy 1875 táján a lányok és a fiatalasszonyok eljártak lisztet szitálni a malomba. A malom előtt egy szín állt, amelynek hidegebb időben gyékény- vagy ponyvaoldala volt. A szín alatt széklábakon egy nagy teknő állt s a megőrölt lisztet szitálták bele. A liszt a szitán átment és a korpa fent maradt. A lisztet még újra átszitálták sűrű szitán és a lángliszt a teknő oldalára szállt. így nyerték a gyúrólisztet, a finomlisztet. Amikor a lány a malom alá szitálni ment, vitte a saját szitáját: a sűrűbbet és a ritkábbat. A legények nótát is gyártottak róla: Hogyha úgy tudnál szitálni, Mint a farod riszálni, Többet érnél anyádnál, Annál a vén marhánál. Régebben a tanyában a nádpadlásra vitték fel a lisztet. Ott állandóan hűvös volt és sohasem kellett félni, hogy a hó bekavar. Sokkal szellősebb volt a padlás, mint a kamra. Amikor kenyérsütésre került a sor, liszteskosárba szedték. Újabban a lisztet a kamrában a lisztesládába öntötték. Ha nem volt ládájuk, akkor a zsákokat az ászokra rakták és kioldották. A lisztből mindig csak annyit szitáltak, amennyi a kenyérsütéshez, kalácssütéshez kellett. Többen az egész lisztet kiszitálták. Liszteskosárba szedték. Először kinaggyázták szőrszitával. Azután selyemszitára öntöttek belőle. Ez megfogta a nagykorpát. Végül még apróbb szemű selyemszitával szitálták ki. Ez a kisderéét is megfogta. A szitálás asszonyi dolog volt. Fejüket bekötve szitáltak és kötőt kötöttek maguk elé. Csak úgy csattogott a kezükben a szita. — „Nézd mijén szépen mozog a fara szitáláskor" — mondták. A szitáló asszony fara rezgett és a kezével a taktust verte a szita oldalán. A szitálásnak ütemes mozdulatai voltak. A szélmalmi liszt nagyon finom volt, mert bennemaradt minden: elsőliszt, derce, csak a korpa került ki belőle. A korpája is nagyon jó volt, a disznók szerették. A gőzmalomban kisatujják a korpát, csak a búza héja van benne. A szélmalomban őrölt liszttel sütött kenyér magasra kelt, barna bélű, de nagyon jóízű volt. Sokáig puha, foszlós maradt. A pusztai szélmalmokban búzát utoljára az első világháború alatt, a jegyrendszer bevezetése után őröltek. Olasz Ernő így emlékezik rá: Sokszor ölelgették a zsák búzát, mert ide-oda dugdosták. Polyvába eldugott vásározó ládába is tették, abba 3 mázsa búza fért. De később a szélmalom búzáskövét lepecsételték, csak darálni lehetett. De sokan még a városból is vittek búzát a szélmalomba, megdarálták és a korpát kiszitálták. Csizmadia Imre 1943-ban, sőt 1944 tavaszán is őröltetett búzát a pósahalmi szélmalomban, Lénárt molnárnál, nagyon jó lisztet kapott. Azonban a gőzmalom mégis kiszorította a szélmalmokat. Már az 1900-as években a