Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Írók a Pusztáról - Móricz Zsigmond: Takaros Macelka

egy folt túl nem volt zsúfolva. Olyan volt, mint valami különleges szőnyeg, amely a legnagyobb gonddal készült. Ezek után kíváncsian vártam a gazdát. Ahogy az autó beér az udvarra, kis szikár öregember jön felénk, önérzetes, de mint valami öregbéres vagy számadó juhász. A fején százesztendős kalap, bőrré zsírosodott öreg hegyestetejű csapinya, s a csúcsa csupa lyuk. De az öregnek igen jó arca van, kemény, deres bajsza törökösen lóg, s barna, cserzett bőre sovány, de friss. Legkülönösebb, hogy apró, fekete szemei olyan vidámak, hogy csak úgy röpködnek, mint a madárkák. Borzasztó szívélyesen fogadja a társaságot. Az udvar nem mutat első pillanatra semmi különöset, Tisztább, mint ezek a tanyai udvarok. Elhullott trágya, szalma, csutka vagy ág, sehol. De hát a baromfi itt kóricái, néhány bárány is csavarog, kutyák; szelídebbek szabadon, ha harapósak, láncon. A kút artézi kút, felemelt víztartállyal, amelyből a vízfelesleg egy kis tóba folyik. A tó körül van szegve fűzfákkal, idősebb és fiatalabb fácskák, ez már olyan, mint valami hálókötés. Ebben rendszer van. — Száznyolcvan méter mély a kút — magyarázza —, és úgy van megépítve, hogy ezen a pénzen hét hold földet vehettem volna akkor. Az ól mögött nyomtatnak. Négy gyönyörű ló és három szívós, vidám, fiatal ember, az öreg fiai. Már láttam valahol a határban nyomtatást, akinek kevés van, nem géppel csépel. De ilyet nem láttam. A lovak éppen ki voltak fogva az „ágyasból", s a három ember azzal foglalkozott, hogy fésülte az árpaágyat. Favillával fésülték. Ami lejött róla, mint kaparék, azt külön dobták, s a simán ott fekvő tömegre újra rávezették a lovakat. A fiatalok nagyon hasonlítottak az apjukra. Ugyanolyan vagy még kisebb nevető emberek. Csak úgy kacagott róluk a jókedv. Éreztem, hogy annyira benne vannak a munkába, hogy nem akarnak egy percet sem állani, mintha a lélek kergette volna őket. Csak gyorsan elvégezhető munkát tud az ember ilyen vidáman végezni. Mindjárt a tarló mellett egy olyan látvány lepett meg, hogy azon megint nevetni kellett. Napraforgó-ültetvény. Három méter magas napraforgótábla, egy sem magasabb és egy sem alacsonyabb, kemény, haragoszöldek, világért nincs rajtuk egy sápadt levél. Benézek a barázdájukba, hát látom, hogy úgy van ültetve, mint a bolgár kertészertben az uborka, hosszú, egymástól tizennyolc colra levő dombokba. Bakhátra. És itt megint az a különös, hogy egyetlen szál fű nincs az egész ültetvény alatt. A föld porhanyós, kapalappal oly simára leveregetve, mint tészta a konyhában. — Szőlőkarónak — magyarázza Takaros Macelka — Két évig eltart, minden évben csinálok egy ilyen táblácskát. Akkor a búzamezőre mentünk. Megvizsgáltatta velünk közelről a búzavontatókat. — A nyakamat hagyom elvágni — mondta —, hogyha ezek egész tavaszig itt maradnak és egy csepp víz belemegy! Ezt senki a világon nem tudja megcsinálni. Száz pengőt fizetek akárkinek, akármilyen parasztnak, ha egy ilyen vontatót felrak nekem, ilyen tisztán és tökéletesen. Minden egyes boglya olyan volt, mint egy nádkunyhó. Semmi kétség, hogy abba csakugyan nem megy bele egy esőcseppnyi víz sem. — De mire ezt ennyire elkészíteni, mikor úgyis rögtön beszállítják. — Nem rögtön, csak amikor sor kerül rá. Mi nem géppel rontjuk a búzát, hanem nyomtatjuk és jöhet zivatar, jöhet hosszú esőzés, itt egy szömnek se szabad kárbamenni. Tessék megnézni ezeket a boglyákat, a nyakamat hagyom elvágni, ha tizennyolc vontatóból egy mázsát ki lehet szedni olyan kalászt, ami kifele van fejjel. Valóban a búzaszálak úgy voltak rakva, párhuzamosan és pontosan leveregetve, mint a virágcsokor szára, befelé kalásszal, csak a szár tüskéje kifelé. 126