Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Írók a Pusztáról - Móricz Zsigmond: Takaros Macelka

A búzatábla mellett kukoricaültetvény van. Végig lehet menni a sorok között, egyetlen szál fű nincs sehol. A sorok a legpontosabban kapálva és kapaháttal leveregetve. — Csakhogy nálam senki se kapál meg egy félholdat egy nap!... Ha negyed holdat végez, beleszakadhat. Itt minden szem kapával van ültetve, zsinór után. Csakugyan a búzaboglyák is úgy vannak rakva, a legtökéletesebb egyenes vonalban. Ahogy a tanya felé visszafordulunk, egy végtelenül csodálatos terület tűnik fel. Mintha ezer kis tűzhányó kúpocska volna, oldalán lehajlanak az elszáradt indák. Krumpliföld. Úgy van ültetve, mint a kertészetben a szegfűágy. Abszolút pontosan zsinórban. „így is léniában, meg úgy is." Pontosan egyszerre értek és haltak el. Már ki lehet szedni, csak nincs rá idő. Egy különleges sakktábla. A sakktábla fehér és fekete kockái nem szabályszerűbbek. Bemegyünk az udvarba a kazlak közt. Kukoricaszár tökéletes boglyái. A kukoricasuska, a csöveket borító háncs, pásztorkunyhó formán rakva, a felső réteg simított levéllel letakarva és tökindával sűrűn, mint hálóval beszőve és lefödve. — A nyakamat hagyom elvágni, ha ez beázik tíz esztendő alatt. Nem létezik. Nem szabad. Hódmezővásárhelyen lakik vagy nyolcvanezer ember, de a nyolcvanezer nem csinálja meg együtt se. De most valami olyan csodálatosat látok, amitől elkezdek kacagni, s egyik boglyától a másikba szédülök. A kukoricaszár töve kiszedve a földből, megtisztogatva, kirázogatva s az a borzas, fura bugája kifelé fordítva s egyenként olyan kompakt és kemény tömegben építve fel és oly roppant szabályos kazlakban, házmagasan, hogy aki látta, nem felejti el. Ebből a rettenetes és becstelen anyagból ilyen angyali figurát építeni. — Kétévenként kerül használatba — magyarázta Macelka bácsi —, ezt nem tudja akárki felszedni se a földről, mert annak megvan a maga módja, és ez nem billiárdozás, és nem kártya, itt dolgozni kell, de a mai paraszt már nem dolgozik. A nyakamat hagyom elvágni, ha nekem ezt Magyarország minden parasztja együttvéve megcsinálja. Most sorra nézzük a padlásokat. Unikum mindegyik. Páratlan. Az első padláson a kukorica csutkája van felhalmozva, ahogy lemorzsolták róla a szemet. Négyszögű, egyenes lap minden oldala. A csutkának van egy száracskája, ami a szárhoz köti, a csoma; ezt a csomát minden csutkából késsel kivágják és csak magát a tiszta szűz csutkacsövet rakják össze, mint valami drága kincset. Mire jó? Tüzelni év múlva kerül rá a sor. — De hát ez csak egeret tenyészt! — mondom. Az öreg rámnéz: — Nem létezik! Le hagyom a nyakamat vágni, ha az összes padlásomon egy egeret, vagy bár egy egérlyukat talál valaki nagyítóval. A másik padlás valóságos láda. A ház cseréptetős. De ő a tetőt belülről náddal kötötte be, hogy szigetelve legyen s a meleget és a hideget kizárja. Erre a padlásra nem mókus, nem macska, de valóban még egy egér sem tud bejutni, mert ez a leggondosabb asztalosmunkával van elzárva. S s földje úgy kitapasztva, mint a szobaföld, nem is úgy: mint a betonkemence. — Ezt harminchat éve tapasztottam. Azóta hozzá sem kellett nyúlni, csak éppen minden hat-hét évben vizesruhával lesimítjuk. De ezt sem tudja megcsinálni századik asszony sem. Csak a lányom. Szalonnaoldalak lógnak a kakasülőről. Ez még váratlanabb. Pontosan be van osztva, hogy a kéménytől a tűzfalig nyolc akasztó lehet, minden akasztó lóg, ha üres is. Vastag, erős zsinór, a végén esztergályozott pálca, mint a ruhatartó. Hogy az egér a felfüggesztett szalonnához, sonkához semmiképpen hozzá ne férhessen, mindenik zsinóron a ráakasztott szalonna felett egy cseréptányér van lefelé fordítva. A feneke kifúrva, így húzza bele a zsinórt. Mint egy lámpakalap fedi a féltett kincset. — Volt-e tavaly sertésvész? — kérdem azzal a gondolattal, hogy hát azt ki tudja-e zárni, mint az egeret? — Nekem nem volt tavaly sertésem. Én csak minden két évben ölök. Ezek a tábla sza127