Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)

V. A TOPOGRAFIKUS ÉS LEÍRÓ ÁSVÁNYTAN FÖLDTANI KERETBEN (az 1940/50-es évek fordulójától az 1980-as évek közepéig)

Varjú Gyula több agyagásvány-lelőhely teleptani leírása során szolgáltatott ásványtani adalékokat (Felsőpetény, 1959; Szegilong, 1963, Mándy Tamással; Golop és Mád, 1974). Nemecz Ernő társ szerzőjeként írt munkáit 1. az V.5.3.5. részben. Vidacs Aladár a gyöngyösoroszi környéki ércesedések teléreinek szerkezetére, ásványtársulására és kiválási sorrendjére vonatkozóan közölt alapvető adatokat (1961). Jámbor Áron a Szendrői-hegységböl írt le jarositos kötőanyagú homokkövet (1960-61). Ozoray György budapesti barlangi ásványokat ismertetett (1960, 1965). Mészáros Mihály a perkupái evaporitos összletet ismertette (1961). Mikó Lajos (KFH) a Velencei-hegység nyugati részének hidrotermás ércesedéseiröl közölt ásványtani adalékokat (1964), illetve a somogyszobi limonitot ismertette (Vecsernyés Györggyel, 1965). Radócz Gyula a Bódvalenke-1 sz. fúrásból ismertetett hematitot (1965), illetve baritkonkréciókat írt le Rudabányáról (1974). Vargáné Máthé Klára beidellitet mutatott ki Mátrafúred környékéről (1966). A leíró és topografikus ásványtan szempontjából külön kiemelendő a Sztrókay-féle ércmikroszkópos iskolában felnőtt Nagy Béla tevékenysége. Nagy számos rövidebb cikkében ismertetett elsősorban a saját maga, illetve a MÁFI más geológusai által felfedezett érdekesebb ásvány-előfordulásokat. Az intézet laboratóriumaiban végrehajtott részletes műszeres vizsgálatok eredményeivel alátámasztott leírások tárgyai: a recski csákány-kői andezit üregkitöltő ásványai (1967), a márianosztrai tridimit (1970), a szentendre-izbégi hematit (1971), a nagybörzsönyi oligonit [Mn(II)-tartalmú sziderít] (1972), a parádsasvári antimonit (1969, Szentes Györggyel), a budapesti csillaghegyi metacinnabarit és cinnabarit (1976, Pelikán Pállal). Az egyes magyarországi ásványok nyomelemtartalmára vonatkozó, „tisztán" geokémiai irányultságú cikkein kívül ércteleptani, ércgenetikai jellegű írásaiban is számos leíró és topografikus ásványtani adatot közölt. A MÁFI velencei-hegységi kutatásai során ismertette a sukorói turmalinos pegmatitot (1967), részletesen jellemezte a Velencei-hegység gránitjának és telérközeteinek fő- és járulékos ásványait (1967). Munkásságában az 1970-es évek második felétől az egyedi ásványelőfordulások leírásával szemben többségbe kerültek a MÁFI érckutatásaihoz kapcsolódó, nagyobb lélegzetű, elsősorban szulfidos ércesedéseket tárgyaló paragenetikai áttekintések. Egy korai közleményben írta le, elsősorban ércmikroszkópos vizsgálatok alapján, a mátraszentimrei ércesedés ásványparagenezisét (1966, Barbácsi Ákossal). Az 1970-es évektől az MTA GKL kutatóival együttműködésben elektronmikroszondás vizsgálatokkal is kiegészítette az ércmikroszkópi észleléseket. Áttekintette a Börzsöny ércesedési típusait (1978, 1983), a velencei-hegységi és a szabadbattyáni ércesedéseket és ércindikációkat (1980) és a rudabányai ércesedést (1982). A budaihegységi dolomitporlódás genetikai vizsgálata kapcsán leírta a kőzetalkotó és kísérőásványokat (1979). (•=>) Csongrádi Jenő a Gyöngyössolymos melletti Hg-Sb indikációt ismertette (1984) (1. az OÉÁ-t is). Raincsák György galenites hintéseket írt le Kádárta mellől (1977), az alsótriász rétegekben talált további színesérc-indikációk áttekintését 1984-ban közölte. A bauxitkutatással és -teleptannal foglalkozó Tóth Álmos (korábban BKV, 1985-től MAT/Hungalu majd MGSZ) a csordakúti bauxitból tömeges aluminitet és bázaluminitet írt le (1984, T. Gecse Évával és Popity Józseffel).