Papp Gábor: A magyar topografikus és leíró ásványtan története (Topographia Mineralogica Hungariae 7. Miskolc, 2002)
V. A TOPOGRAFIKUS ÉS LEÍRÓ ÁSVÁNYTAN FÖLDTANI KERETBEN (az 1940/50-es évek fordulójától az 1980-as évek közepéig)
V.5.2. Új fajok leírása és létezők revíziója E korszakban írtak le magyar kutatók először új ásványfajt egykristály-diffrakciós szerkezetvizsgálat alapján. Koch Sándor és Sasvári Kálmán (Náray-Szabó István munkatársa) a gyöngyösoroszi mátraitot 1958-ban aZnS polimorfjaként ismertették. 56 Az új anyagvizsgálati módszerek a korábban nehezen megközelíthető agyagásványok részletesebb tanulmányozására csábították a hazai mineralógusokat is. Sajnos az új ásványok definiálására irányuló kísérletek ezen a téren a nemzetközi megítélés szerint eredménytelennek bizonyultak. 1957-ben Tokody László és munkatársai Erdőbényéről ,/nauritzit" néven írtak le egy víztartalmú (Fe 3+ ,Al)(Fe 2+ ,Mg)-oxidnak vélt ásványt, melyet szmektitszerkezetűnek, azonban a H 4 , illetve Fe 3+ és Al 3+ helyettesítésnek köszönhetően teljesen szilíciummentesnek tartottak. 57 A morfológiai krisztallográfia ismerős talajáról közel hatvanadik életévéhez az agyagásványtan ingoványos terepére merészkedő Tokody azonban tévedett - annak ellenére, hogy 1927-es zürichi tanulmányútján röntgenkrisztallográfiával foglalkozott, és 1953-ban részletesen vizsgálta a komlói bentonitot. A „mauritzit" a korabeli külföldi bírálatoknak megfelelően - amint azt Kákay Szabó Orsolya később (1983) igazolta, 1. VI.5.2. - valójában a nagy vastartalmú trioktaéderes szmektitek szaponit csoportjába tartozik. A Természettudományi Múzeum Ásványtárának 1956-os katasztrófája után a Földtani Intézetbe távozó, korábban vegyészként és kristálymorfológusként működő Erdélyi János az új munkahelyén hozzáférhető új anyagvizsgálati lehetőségeket szintén a kutatási területéből korábban hiányzó agyagásványok tanulmányozására használta. Erdélyi és munkatársai a klasszikus vegyelemzési módszereken túlmenően a röntgendiffrakciós és termikus vizsgálatok eredményeire támaszkodva több új ásványfajt írtak le. Az első a csillámszerkezetü agyagásványok körébe tartozó „hidroparagonit" volt (1958), amelyet lényegében az irodalmi adatok áttekintése és a nagybörzsönyi hidromuszkovittal való összehasonlítás nyomán definiáltak, és a brammallittal egyezik meg. Ezután Erdélyi munkássága a szerpentinásványok felé irányult, amelyek rendszertana még az 1950-es évek közepén is tisztázatlan volt, és kutatásuk a nemzetközileg is napirenden lévő témák közé tartozott. Erdélyi az 1960-as évektől az elektronmikroszkópos (Árkosi Klára), majd Fernando Venialéval folytatott együttműködés keretében az infravörös spektroszkópos módszer lehetőségeit is igyekezett kihasználni. A zalahalápi „hidroamesit" (1959), a dunabogdányi Júdroantigorif (1959), a szerpentinrokon kaolinitcsoportba tartozó mátraházi és nagybányai „hidrohalloysit" (1962), végül a „hidrokrizotir (1970) új ásványfajként történő meghatározása lényegében kivétel nélkül a tetraéderes és oktaéderes réteget összekötő oxigénsíkban kimutatni vélt OH-helyettesítésen nyugodott. Az ezen az 56 Koch, S. (1958): The associated occurrence of three ZnS modifications in Gyöngyösoroszi. Acta MineraiPetrogr., 11, 11-22; Sasvári, K. (1958): ZnS mineral with ZnS-3R crystal structure. Uo., 23-27. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ásványt nem sikerült azóta kimutatni, és az újabb vizsgálatok nem támasztják alá az eredeti röntgendiffrakciós adatokat: Weiszburg, T., Pósfai, M., Buseck, P. R., Nagy, T. & Lovas, Gy. (2000): Re-examination of mátraite from the type locality, Gyöngyösoroszi, Márta Mts., Hungary. Acta Mineral.Pet mgr., 41 (Suppl), 124. 57 Tokody L., Mándy T., & Nemesné Varga S. (1957): Mauritzit, új ásvány Erdőbényéről. Ann. Hist. -not. Mus. nail. Hung., Ser. Nov., 8, 17-21; Tokody, L. (1962): Mauritzit ein selbständiges Mineral. Uo., 54, 27-30.
