Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

1. A táj és népe

Szentsimon, Gesztete, Egyházasbást, Zabar, Deresk. VÖRÖSMARTY Mihály a magyar dialektusokról értekezvén 1837-ben megjegyezte: „A barkó a palócztól abban különbözik, hogy az au-t ó-nak, az eü-t ó'-nek mondja ki.. ."* Időben ezt követő, 1843. évi adalékunk arra utal, hogy a barkó embert - akárcsak a palócot - elmaradottnak, műveletlennek tartotta a korabeli nemesi, értelmiségi közvélemény. BRUJMANN Soma 1843-ban a Regélő lapjain a Sajóvölgy magyar népét velük összehasonlítva értékeli: „... nem olly buták mint a' mátrai palóczok, vagy mint a' barkóság embere (melly innen alig három óra járás)". PETŐFI, az 1845-ben Gömörben vendégeskedő költő egyetlen településükről emlékezik meg csupán: „Várgedéről a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba)." A barkó ember azonban, akárcsak a palóc, továbbra is furcsa egzotikum maradt. VAS Gereben egyik anekdotája a Balog-völgy emberével szembeállítva élcelődik a barkó együgyűségén: „A Rima-melléki barkónak eszébe jut, hogy apjától is mindig azt hallotta, hogy a Balog-völgyön okosabb emberek teremnek, mint a Rima mellett..." (Pest, 1856). Rátótiádákra emlékeztető írásokat olvashatunk a barkókról a korabeli lapok hasábjain is. A Vasárnapi Újság 1858-ban MLNTAI aláírással közli a „Barkó gyűlés" (8. lap) és az „Egy barkó család beszélgetése" ( 175-176. lap) című tárcát. ARANY Jánosnak a tiszántúli nyelvjárásról 1855-ben közölt dolgozatában „barkó szóejtés"-ről találunk említést; Hamlet-fordításában pedig 'ostoba, együgyű' jelentésben találjuk a barkó szót. (Hamlet kérdezi a II. felvonásban a színészektől: „...tán csak nem velem birkózni hozod azt a barkót Dániába?") JÓKAI A lőcsei fehér asszony című regényében népcsoportként említi, és az Andrássyak krasznahorkai várában 1710 körül tartózkodó hadnépek között szerepelteti a barkókat: „...már fel voltak állítva hadnagyaik által a várudvaron... Külön a kálvinista, külön a pápista barkók, palócok, s mindkettőtől elkülönítve a mohamedán hitű tatárok és arnótok." Ezekből az irodalmi utalásokból világosan kitűnik, hogy a 19. század dereka tájára a barkó népnév bekerült az irodalmi köztudatba és élt elmarasztaló jelentéstartalma is ('együgyű, ostoba, illetlen, paraszt'). Vogul nyelvrokonainktól megtérvén, REGULY Antal 1857 őszén a palócok közé ment összehasonlító néprajzi és antropológiai anyagot gyűjteni. Mintegy másfél hónapos utazása során a Barkóságot is érintette, s számos adalékot, értesülést jegyzett fel. Töredékes jegyzetei szerint: „A Barkóság Gömörben a hegyekbül a Rima fele, a partok aljáig (tart)..." A pétervásárit „palóc járás"-nak említi, ezzel szemben „Barkó járás (a gömöri járás egész Rimaszombatig)". Máshol azt írja: „A barkó elevenebb, nem oly gyáva, mint a Palocz, annál fogva szeret lopni. * Időrendben következő adatunk egy 1838-ban Sajómercsén keletkezett feljegyzés, amely az egri papi szeminárium iratai között maradt ránk. A szeminárium földjén robotban szántó legényt lassú munkatempójáért az uradalmi ispán „Megállj, teremtette barkója!" szidalommal illette, mire az önérzetesen válaszolt: „Tsak olyan barkó vagyok, mint te!" (Kovács Béla: Bélapátfalva története, 1996. 159.) Ez a szóváltás azt bizonyítja, hogy a borsodi Hegyháton a köznép ismerte és önmaga is használta, sőt vállalta a barkó népnevet, noha tisztában volt annak lekezelő, 'ostoba, buta, illetlen, paraszt' jelentésével.