Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

1. A táj és népe

A Domaháziak öszveköttetésbe vannak az alföldi ló tolvajokkal... Hangonyban az Anna-napi búcsún van gyülekezete a barkóságnak. Szent Simony rátz telep, földes ura telepítette azt, őket a Hangonyi ember nem tartja Barkónak." REGULY egyetlen szóval sem említi, hogy a barkó megnevezést szégyelné, elutasítaná a Hangony-völgyi nép. A HUNFALVY János szerkesztésében 1867-ben kiadott, Gömör vármegyét bemutató monográfia pedig a barkók etnikai öntudatáról szól: „Különös, hogy semmi öntudatjuk arról, hogy ők palóczok vagy barkók, de a mely barkó tudja magát annak, arra büszke.'

1 (88. lap.) Településükről, nyelvükről szólva újat nem közöl e kötet néprajzi szakírója, KISS Antal sem, sőt láthatólag zavarban van a néprajzi csoportokat illetően: „A magyarok a megye déli felét lakják, legnagyobb részben tiszta magyarsággal szólnak: palóczok délnyugaton Sőregen, Almágyon, Péterfalán, Czereden, Dobfeneken és Báston laknak, a barkók pedig délen az ún. Erdőhátat foglalják el; szójárásuk tisztább a palóczokénál, ezeknek mégis sok szavaival és kiejtéseivel élnek." Ezt a közlést - noha bizonytalanságban hagyja az olvasót az Erdőhát holléte felől - később szinte szó szerint átvették a lexikonok (Pallas, Révai, Uj Magyar Lexikon) és a néprajzi összefoglalások is (MALONYAY, VISKI, GUNDA). Kicsit zavaró, hogy a barkókat, palócokat úgy emeli ki, mintha nem lennének éppoly magyarok, mint a dél-gömöri reformátusok. Palócnak minősíti a Medvesalja falvait, amelyeket előtte HOLLÓK és PETŐFI már barkónak nevezett. A 19. század második felében a nyelvészek nem szenteltek figyelmet a kérdésnek, és a barkókat többnyire a palócok egyik ágaként említik meg (CZUCZOR és FOGARASI szótára, BALLAGI szótára, ALBERT, BARTA és mások szakcikkei a Magyar Nyelvőrben stb.). A magyar nyelvjárásokat osztályozó úttörő művében BALASSA József 1891-ben a Barkóságot is az ún. „Mátravidéki nyelvjárás"-hoz sorolja: „...ehhez a területhez tartoznak a Gömör megye déli részén (Szent-Simony, Velkenye, Hangony stb.) lakó barkók is." Felsorolt forrásaink szinte kivétel nélkül a Gömörben élő barkókat említik. A borsodiakról csak a 19. század végén írtak ismét. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben XVIII. kötetének cikkírója a Borsodhoz tartozó (Bél)Apátfalva népéről szólva közölte: „E községben, valamint a tőle éjszakra fekvő helységekben kun fajta nép települt le, melynek szokása, s nyelvjárása sokban elüt a szomszédos vidék lakosságáétól. Legközelebb áll a palóczsághoz, melytől barkó névvel különböztetik meg. Vallásra nézve mind római katholikusok." HÍDVÉGI Benő további falvakat nem nevezett meg, de egyértelmű, hogy nem a református Szilvásváradra, Nagyvisnyóra, hanem a katolikus Bükkszentmárton, Balaton, Bükkmogyorósd népére kell gondolnunk. Ismeretes, hogy Borsod és Heves megye határvonala a középkortól 1950-ig az Eger-patak mentén húzódott. Apátfalva volt a központja a 18-19. században az egri papi szeminárium uradalmának, amelyhez Uppony, Bóta, Mercse, Királd és Bánhorvát is tartozott. Bélapátfalva vásáros, igazgatási és búcsújáró helyként is vonzást gyakorolt a borsodi barkó falvakra. Az 1910 előtti irodalomban barkónak nevezett területet mutatja be az 1. térkép.