Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

12. A barkó néphagyomány sajátságai

12. ß. barkó néphagyomány sajátságai A népi műveltség táji változatokban él. E változatok egyikének tekinthető a barkó népcsoport hagyományos kultúrája is. Valójában a népi kultúra történetileg kialakult területi változatai éppúgy részrendszerként foghatók fel, mint a nyelvjárások a nemzeti nyelv kebelében. Körülhatárolásuk éles vonalakkal ritkán lehetséges, könnyebb őket laza foltokban elhelyezni a térképen. Szemléletes fogalmazása miatt is érdemes erről idéznünk GUNDA Béla véleményét: „A magyar népi műveltség az Őrségektől a moldvai csángókig, a Zobor vidéktől a szerémségi magyarokig sajátságosan integrálódott, egymással láncszerűen összefüggő, vonalhatárokkal el nem választható, az etnikumot is kifejező szubkultúrák sokszínű freskója." (Vigília 1982:8. 572.) Melyek hát a barkó néphagyomány sajátos színei? Erre a kérdésre majd akkor válaszolhatunk biztonsággal, ha az egész „freskót" szemlélhetjük, amikor kellő rálátásunk lesz az egész magyar népi kultúrára. Vagyis, a Barkóság megkülönböztető jegyeinek meghatározása olyan módszeres elemzést kíván, ami már nem lehet ennek a kötetnek a feladata. Ezúttal csupán az eddigi kutatásokból levonható tanulságokat, feltevéseket említünk röviden. A) Először is a vidék etnogeográfiai helyzetét szükséges szemügyre venni. Geográfiai szempontból a Barkóság a Kárpát-medence északi régiójához, a köztudatban Felföld néven élő történeti nagytájhoz tartozik. Néprajzi tekintetben, mint az északi magyar népterület egyik legkevésbé bolygatott népcsoportja tartható számon. Felföldi regionális egység a népnyelvben is mutatkozik, noha az abaújzempléni magyarság nyelvileg elválik az északnyugati nyelvjárástól - újabb nevén palóc nyelvjárástípustól -, amihez a barkókat is sorolják. A Felföld magyar népi kultúrájának egysége, erős integráltsága különösen az anyagi kultúrában mutatkozik meg. Minden bizonnyal azért, mert a termelés, a gazdálkodás hasonló ökológiai adottságok között folyt a lombos erdőkkel borított középhegységek, dombságok egész felföldi övezetében. Az erdei gyűjtögető gazdálkodás és a méhészkedés, a fakitermelés és a szénégetés, a makkoltató pásztorkodás és az irtásgazdálkodás jelenségeiben kevés eltérés mutatkozik a felföldi kistájak között. Ismeretesek a Felföld hagyományos mezőgazdaságának sajátságai, mint pl. a rozstermesztés túlsúlya; a zab és ma már kiveszett gabonafélék (tönköly, vótér, pohánka), újabban pedig a burgonya szerepe; a gabonafélék sarlós aratása zömmel női munkaerővel; kévéző kezelése és csűrökben történő tárolása; a kézicséppel végzett szemnyerés stb. Eltérések az egyes felföldi tájak között főként a gazdasági épületek és munkaeszközök formájában, az eszközváltások menetében voltak. (Több formája ismeretes pl. a fogasboronának, a sarlónak és a kézicsépnek, a szórólapátnak és a gereblyének, tövisboronát pedig csak a Felföld délebbi szegélyén találunk.) Az olyan speciális foglalkozások, mint a mészégetés, az érc- és szénbányászat, a vasművesség (massák, hámorok), az üveggyártás és